Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-04-17 / 16. szám

csinálni, hogy felmelegedve távozzék el. Ez a parlamenti szónoknak is csak alapos előkészület után szokott sikerülni, s még inkább ettől függ a siker az egyházi szónokra nézve, a ki évtizedeken át beszél hetenként többször is, ugyanazon közönség előtt, ugyanazon tárgyakról. Az általunk ajánlott késziilési módszer mellett is eljut az egyházi szónok oda, hogy előbb kisebb részleteknél. később nagyobbaknál is mellőzheti a leírást, mert előleges jó átgondolás után is helyesen tud beszélni s még később beszélni tud egy rövid vázlat alapján is. De aztán ilyen iskola mellett a rögtönzése is okos beszéd lesz s nem szalmázás. Higyje el a fiatal pap nekünk, a kik ezt jó közelről láttuk, hogy a parlament nagy szónokai mindnyájan ezen általunk ajánlott iskolán keresztül jutottak el a tökéletességök mai fokához s nem kezdték azon, hogy a lelkök szabad áramlásából beszéljenek, mert ezen csak végezni lehet hosszú, fáradságos iskola után. A mi pedig azt az aggodalmat illeti, hogy a betanulás nagyon sok időt rabol el: megvalljuk, hogy ezt érteni sem tudjuk; mert ha a szónok egészen a sajat lelke világából írta meg a beszédjét, ennek a megtanulása nem okozhat külön fáradságot, mert a mikor leírja, már tudja is; de semmiesetre nem okozhat nagy fáradságot senkinek. Feltéve, hogy a kezdőnek valami fáradsága mégis van vele: a gyakorlás ezt hamar megkisebbítheti. Magának az elmondásnak csak egy pozitív szabálya van: írjon a szónok a saját lelkének teljességéből, a saját egyénisége szerint, s azt, a mit megirt, mondja el a lelke teljességéből, a saját egyénisége szerint úgy, hogy a lelkének minden mozgalma kifejezésre jusson a hangjában, arczán. taglejtésében és egész testének minden mozdulatában. Nem kell ehhez sem az, hogy a tükör előtt tanuljon be mimikákat, sem az, hogy nagy szónokoktól, vagy épen híres színészektől lessen el megragadó fogásokat; sőt még az okos professzor is csak a félszegségeket igyekszik lenyesni a tanítványairól, pozitív megmutatás és begyakorlás helyett, annyira egyéni itt minden és annyira a természetnek önkénytelenül kell létrehozni minden mozzanatot. A fiatal, sanguinikus ember nem beszélhet úgy, mint a megnyugodott lelkű öreg bölcs; a magyar nem úgy, mint a német. Nem az egész beszéd szónoklat, mert a nagyobb része csak próza, egyszerű elbeszélés, magyarázás, bizonyítás s csak néhány kis részlete, főként a vége emelkedik fel a szónoki magaslatra. Élihez illőnek kell lenni a hangnak is. Mindenkinek van egy úgynevezett középhangja, a mely az ő szájában legerősebb; ezt használja a beszéd prózai részében és csak a kiváló szónoki részletek elmondásánál térjen el ettől; de minden helyzetben mondjon ki minden szót tisztán, érthetően, elég erős hangon, nem susogva, nem ordítva. Ügyeljen a szónok a helyes hangsúlyozásra, mert tulajdonképen az egész szavalás vagy szónoklás a helyes hangsúlyozásban áll s nem valami betanult, mesterséges hanghordozásban. Egy beszédben háromféle hangsúly van. Először minden egyes szóban, a mely a magyar nyelvben mindig az első szótagon áll; azután hangsúly fekszik minden mondatban a mondatnak a főszaván, a mely nem mindig az alany, lehet a körülmények szerint a mondatnak más része is; végiil pedig hangsúlylyal kelfkiemelni az egyes részeknek és az egész beszédnek is a fő vagy központi gondolatát. De van még egy negyedik hangsúlyozás is, a melyet a mi r. katholikus kollegáink „a kálvinista papok édeskéskesernyés hangjának" szoktak nevezni, a mely nagyon elvan köztünk terjedve. Ezekaközönséges ízléstelenségnek ós rosz szokásnak a szülöttei s nem az egyháznak vagy az egyházi ékesszólásnak,vagy épen a kálvinizmusnak különös természete hozta létre őket. Ezekhez járulnak az egyéni félszegségek: az orrhang, az összeszorított torok, a sok nagy és erős ó-ó-óh-gatás, a köhécselés, torokköszörülés, nagy fúvás, főként pedig az ordítozás. Ezek a mizériák a világi szónokban meg sem születhetnek, de semmiesetre nem nőhetnek meg, mert a szigorú, hangos kritika ennek mindig az oldala mellett áll. Mi ennek az előnyeitől meg vagyunk fosztva, s tehát a furcsaságoktól csak a saját értelmességünk őrizhet meg. A legfőbb bajunk mégis az ordítozás, mert azt hisszük, hogy az erős meggyőződést, a nagy szenvedélyt, a nagy megindulást ordítással kell kifejezni. A pénzen felfogadott oláh sirató asszonyok, az igaz, hogy nagy lármát csapnak; de a valódi keservesek kevésbbé zajosak és a legmélyebb fájdalom néma. Egyszer Napoleon Talmával a színpadi ordítozásról beszélgetett s ezt mondta neki: „Nézzen szét az én udvaromban! Vannak itt trón vesztett és trónkereső fejedelmek, a kik valódi nagy tragédiát játszanak és igaz fájdalmat viselnek. Ezek közül egyik sem ordítoz és nem hadonáz a kezével, hanem csak rendes hangon beszól". Nem igaz, hogy a nagy indulat kiabálni szokott, s ezt a félszegséget már nem is találjuk fel egyebütt, csak a magyar kóbor színészek és a kálvinista papok közt; mert r. katholikus kollegáink már elhagyták. A jól készített beszédnek van három-négy pontja s főként az uralja, a melyet a középhangnál valamivel emeltebb és erősebb hangon kell elmondani; de kiáltozást egyik pontja sem kiván. Az értelmes hallgató úgy is tudja, hogy ez csak otthon előre betanult fogás, a milyent ő a világi szónokoktól sohasem hallott; legfennebb követválasztáskor a kortesektől. Sok rossz szokásunkat megmagyarázza a templomaink hibás építése. Hollandiában a protestáns kézre került régi nagy domoknak egy akkora fülkéjét, a mekkorát egy egészséges emberi hang betölt, elfalazták a többi résztől és csak azt használják templomnak; mi pedig az utolsó száz év alatt építettünk oly nagy templo-A legjobb, legmegbízhatóbb gazdasági és kerti magvak a GOMBÁS JENÓ (ezelőtt Nöthling Vilmos) magkereskedésében szerezhetjük be, Budapest, IX., Kálvin-tér 9. = Árjegyzék ingyen és bérmentve. = 3Í<