Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-04-17 / 16. szám

gógebaj bénította, mely az utóbbi hónapokban ágyba s most koporsóba döntötte a derék fórfiút, ki mint ember, férj és családapa is nemének legjobbjai közé tartozott. Halálát jóságos neje, öt derék fia, három menye, négy unokája és nagykiterjedésű rokonság gyászolja, ós részvéttel fájlalják mindazok, a kik ismerték az elhunytat. Legyen áldott az emlékezete ! Sz. F. A predikáezió elmondásáról. (Mutatvány szerzőnek sajtó alatt levő Homiletikájából.) A megírás tulajdonképen már előadás; de mégis itt az előadás alatt a beszédnek a templomban élőszóval való elmondását értjük. Ez rendkívül fontos tény, mert hiszen mindaz, a mit a Homiletikában eddig mondottunk, de sőt mindaz, a mit a theologiai és egyéb tudományokban valaha tanultunk, azért történt, hogy a templomban beszélni tudjunk; s ha a kegyeskedés a szónoki előadásnak is, mint minden külső mozzanatnak, az értékét le akarja szállítani: bizonyosan ebben is, mint minden dolgában, félreismeri az emberi tényezők természetét. Az bizonyos, hogy egy valódi ékesszólással, vagy legalább kitűnő tartalommal és hibátlan logikával megírt beszéd, még gyenge előadás mellett is jó hatást fog tenni; de ha nem hunyjuk be a szemünket a tények előtt úgy, mint a kegyesek szokták, észrevehetjük, hogy jó előadás mellett egy gyengébb beszéddel nagyobb eredményt lehet elérni, mint gyenge előadás mellett a jóval. Ha pedig a kegyesek az emberi nemnek ezen gyarlósága felett elkezdenek sóhajtozni, feleljük azt nekik, hogy ők istenországa érdekében sokkal haszno sabb munkát fognak végezni, ha iparkodnak megismerni az Úristen szép világát úgy, a mint azt 0 szent felsége megteremtette, mintha sopánkodnak a teremtés tökéletlensége felett! „Actio in dicendo una dominatur. E nélkül a legkitűnőbb szónok tehetetlen, és a középszerű, ha ebben gyakorlott, sokszor a legkitűnőbbet is felülmúlhatja. Demosthenes, midőn kérdezték, hogy a szónoklatban mi a legfőbb: az előadást mondotta elsőnek, ezt másodiknak, ezt harmadiknak. Midőn egyszer Aeschines a Ctesiphon ellen tartott jeles beszédjét felolvasta, másnap arra kérték, hogy olvassa fel azt is, a melyet vele szemben Demosthenes mondott Ctesiphon mellett. Midőn ezt is nagyon szépen felolvasta, a bámuló társasághoz így szólott: Mennyivel jobban bámultatok volna, ha tőle magától hallottátok volna ? Grachus ezen mondását: „Hová forduljak én szerencsétlen? Hová menjek? A kapitoliumba ? Az a testvérem vérétől piroslik. Haza ? Hogy szegény, elhagyatott anyámat lássam, jajszavát halljam?" úgy adta elő szóval, szemeivel, taglejtésével, hogy még az ellenségei sem tudták a könynyeiket visszatartani." (d. Or. III. 56.). Cicero, a kitől ezt idéztük, nem volt kegyes; de bölcs ember és tapasztalt szónok volt. A külső előadás elméleti szabályait egy tankönyvbe leírni nem épen könnyű dolog, mert a szónoklás anynyira egyéni művelet és annyira a pillanat befolyása alatt áll, hogy az általános érvényű szabályai mindössze is kevesek. Egy gyakorlott kritikus inkább előadás közben, ad hominem, tud a kezdőnek becses tanácsokat adni, mint a papiron. De azért azt, a mi általános szabállyá tehető, ide jegyezzük. Szóljunk első helyen az előkészületről. Kezdőre nézve feltétlen szabálynak jelentjük ki azt, hogy az egész beszédjét teljesen írja le és tanulja be s szórólszóra úgy mondja el, a^ mint megírta. E jó tanáccsal szemben az az ellenvetés, hogy ilyen módszer mellett gépiesebb lesz az előadása, mintha csak a lelke szabad áramlásából rögtönözve beszél és hogy a betanulás nagyon sok időt rabol el: alkalmasint inkább a hanyagságból meríti a valódi indokát, mint a dolog természetéből, s ha a fiatal pap ezen a tanácson indul el: az első beszédjeiben kétségtelenül abba a kínos helyzetbe fog kerülni, hogy egyszerre csak semmi okos dolog sem akar az eszébe jutni; tehát össze-vissza fog beszélni minden ürességet s még helytelenséget is, a beszédnek a kellő hosszúságát nem tudja megmérni, a végét sehogy sem tudja megtalálni, de sőt szépen bele is sülhet, s higyje el, hogy a kínlódását a hallgatója is észreveszi, az okát is kitalálja ós az is épen akkora kínokat fog szenvedni, mint ő maga. Idővel ezen módszer mellett is gyakorlottságot fog szerezni és nem sül bele többé; de nem a bölcseségbe fogja magát begyakorolni, hanem az üres frázisokba, a melyekkel a készületlenségét takarja s vénségére lesz belőle egy unalmas lelki kaczor. Az a feltűnő jelenség, hogy a magyar ref. egyházban az öreg papnak, a kivételeket leszámítva, keserű az élete a gyülekezetében, míg az egész világon az öreg pap nagyobb tiszteletnek örvend, mint a fiatal: némely más tényezőkön kivül, megfelelő részben, az ifjúkori készülésnek ezen két methodusára vihető vissza. A parlamenti szónokok olykori fényes rögtönzéseiről nekünk bajos példát venni, mert ott némely, de szintén csak kivételes esetekben, a helyzetnek rendkívül izgató jelleme és a vitának izgató heve oly módon felfokozza mind a szónoknak, mind a hallgatóinak egész lelki világát, a milyen helyzetbe az egyházi szónok az egész életén keresztül talán egyszer sem jut. De még ott is, a ki az ilyen beszédet hidegvérrel tudta hallgatni, vagy évek múlva nyugodtan elolvassa, kénytelen azt a vallomást tenni, hogy a beszédnek fényes sikere nem magából a beszédből származott, a mely tele van fogyatkozásokkal, hanem csak a különös helyzetből. Azok a rendkívül fényes, akár politikai, akár egyházi beszédek, a melyeket századok múlva is bámulunk, bizonyosan szórói-szóra előre leírva és betanulva voltak. De a rendes állapot a parlamentben is az, a mi a templomban, hogy a hallgatóság hideg közönnyel gyülekezik össze s a szónoknak kell meg-