Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-10 / 2. szám

született jóízlése, hanem öntudatosan fejlesztett ízlésre van szüksége annak, a ki az igazán szépet, nemest élvezni akarja, a ki néha a föld színénél magasabbra is akar emelkedni. De mennyi ellensége van a közönséges, mindennapi életben is a jóízlés fejlődésének! Talán kicsinyesnek látszó, de nem kicsinylendő s lényegében nagyon fontos dolog, hogy már a kis gyermekeknél végtelen akadályául szolgálnak az ízlés természetszerű kifejlődésének a tökéletlen és néha szörnyű módra elhibázott játékszerek, a melyek a pedagógiai s művészeti tekintetekre semmit sem adó, tisztán üzleti haszonra dolgozó gyárakból kerülnek ki. Figyeljük csak meg a leánykák játékszereit, a bábukat; mily aránytalan idomtalan, figurák azok a legtöbbször ! Néha az üde gyermekarcz nagy leányhoz illő, magasan felbóbítázott hajjal ékeskedik; vagy a gyermekfej teljesen kifejlett derékon nyugszik. Legtöbbször nincs ezekben semmi arányosság. A lábak vagy jóval kisebbek, vagy négyszer akkorák, mint lenniök kellene; a szemek vagy aránytalanul kicsinyek, vagy egészen kidagadtak; a karok vagy igen rövidek, vagy igen hoszszúak; ujjak rendesen nincsenek is. Épen így a fiúgyerekeknél a játéklovak, szekerek s néha még az építőjátékok is sokszor nem egyebek, mint haszontalan férczelmények, a melyek nem hogy fejlesztenék a jó ízlést, hanem még rossz irányba terelik az ízlés fejlődését észrevétlenül. Sőt a felnőttek használatában levő egyes tárgyak, mint hamutartók, papirnyomók, szalondíszek néha ép oly nagy mértékben terjesztői a rossz ízlésnek. Ezek mintázatukban vagy díszítésükben embereket (mint szerecsent, manót stb.), vagy ruhadarabokat (különösen a papucsot), vagy állatokat (orszlánt, szarvast, őzet, zergét stb.) mutatnak föl, sokszor bizony éktelenül eltorzított formában. S hogy a jó ízlésre az ilyenek veszélyesek, egyszerű oka az, mert nem természetesek. A természet nem kimérten szabályos, de benne minden részarányosán szép, egyszerű. S hozzávéve azt, hogy e felemlített kisebb dolgokon kivül számtalan sok másféle akadálya van a jó ízlés fejlődésének: öntudatosan s önvizsgálódva kell törekednünk ízlésünk nemesítésére, mert az egyszer rossz irányban megindult ízlés folyton tovább és tovább fejlődik. S az ifjú, kinek nem áll módjában (vagy csak nagyon ritkán), hogy korából és köréből kiemelkedve, időnként az egyszerű s ízléses természethez térjen vissza megmegújulni, szivét, lelkét s gondolkozásmódját nemesítendő, lejtőre jut, a fényűzésimádás és a piperkőczség határtalanul veszélyes lejtőjére. Nem eszköznek tekinti többé a külső egyszerű csinosságot a művelt társadalomban való kellő megjelenésre, hanem módfelett czifrálkodó lesz s egyenesen czélnak fogja tekinteni a külső fényt ruházatában, lakásában, életmódjában, egész viselkedésében, a nélkül, hogy belső lelki világára sokat gondolna, s így nem fejlődhetik határozott irányban egyénisége, nem alakulhat ki jelleme. Mert az ilyen luxusimádásnak s fényűző piperkŐczségnek szinte elmaradhatatlanul szegődik társául a tunyaság, a testi gyengeség, a hamis, beteges érzelgősség, az idegesség, a stréberség és az erkölcstelenség! Tehát úgy a családnak, mint az iskolának bőségesen kijut a része a szív s a lélek nemesítésében. Minden művelt embernek feltétlenül szüksége van olyan tiszta szívre s annyi ízlésre, hogy a művészet remekeit megértse. Nem azért, hogy a társadalomban elmondhassák róla, hogy művelt s műértő, hanem azért, mert az igazi lelki nemesítésnek ez is egyik erős eszköze. Ha Munkácsy „Ecce homo"-ját figyelmesen, szemlélődve nézzük, érezzük, hogy erősebbek leszünk. Mert az a szenvedő, de nyugodt és hivatása fenséges voltától áthatott arcz Pilátus előtt, a ki az őrjöngő, felbőszült tömeg előtt úgy áll, mint megisteniilt ember, megtanít minket arra, hogy az embernek küzdeni kell s az igazságért, a közjóért, ha szükség, meg is kel), halnia. Megtanít arra, hogy az élet útja tövises ugyan, de rózsák is teremnek rajta, mert az embert megölhetik, de az eszmét megölni nem lehet. Kaphaelnek a Madonna Sixtinája nemcsak a vallásos áhítat sugaraival övez körül, hanem valami csodálatos melegséget, bizalmat önt lelkünkbe. Rubens „Lázár föltámadása" nemcsak Krisztus nagyságát,, de az ember gyarlóságát is eszünkbe juttatja, s reményt kelt szivünkben. Megtörténhetik az, hogy valamelyik ember lelkét egy alkonyat talán sohasem ragadta meg különösebben künn, a szabad természetben; talán épen azért, mert megszokottá, közönségessé vált előtte észrevétlenül. De ha egy mester ecsetjétől vászonra festve lát egy csendes kis házacskát, melynek nyitott ablakánál fiatal leány ünnepi hangulatba merülve ül s mellette van a cserépben egy oly friss és üde virágcsokor, hogy szinte érzi az ember az illatát, s a leáldozó napnak egy halvány sugára visszaverődik az ablak tányérján : ez megragadja lelkét s felejthetetlen képet olt bele, mert itt a való az eszményiség szűrőjén át látszik, tehát az örök-igaz képe áll előtte. Épen a képzőművészeteknek a lélekre való e rend kiviili hatásából vezethető le első sorban a szemléltető képek nagy fontossága és haszna is az oktatásban, az összes tudományokra nézve. De nagyon kívánatos volna, hogy a fokról-fokra fejlődő ifjúság elvontabb természetű, eszmei körben mozgó, de addigi tanulmányai alapján teljesen megérthető képekkel is találkozzék időnként az iskolákban. Így a történelem, irodalom, vallás, philologia, természettudomány korszakot alkotó, legnagyobb döntő eszméit és eszményeit hivatott művészek megfestenék s azokat gondosan elkészített, de olcsó másolatokban árusítanák a műkereskedők, hogy az iskolák hozzájuthassanak s a pedagógiában felhasználhassák azokat. Még legtöbb ilyes képünk aránylag a történelemből van, habár az is elenyésző csekély, aztán egy pár az irodalomból (mint Zichy Mihály Arany balladáihoz készített illusztrácziói), a többiből majdnem semmi. Ugy hogy az iskoláknak nincs módjukban, hogy ilyenekkel is fölszereljék magukat, ha akarják is. Pedig ezek a képek nemcsak ismeretterjesztők, hanem egyúttal mély nyomokat hagynak a lélekben ; nemesítik a szivet s ösztönző erőül szolgálnak a jellem erősítésére is. Hogy csak a magyar irodalom köréből említsek egy pár ilyen képet, ilyen volna pl. Arany Toldi-ja képekben, művészi felfogásban. Az egész cselekmény legjellemzőbb, kidomborodó mozzanatait vetné vászonra egy képsorozatban valamelyik nagy művészünk, s e képeket jó másolatokban szerezhetnék meg az iskolák. Hadd élnék át tanulóink az egész Toldit, mint a hogy a német diákok átélhetik a Preller képsorozatában az Odysseiát. Nemcsak erkölcsi ereje van az ilyennek, de a szerkesztés és stílusbeli ügyesség is rendkívül fejlődik. A stilisztikában nem sokat kellene magyarázni, hogy milyen a plasztikus irály, hanem a tanár egyszerűen bemutatná a Toldiból annak a híres plasztikus helynek a megfestett képét, mely az álomról szól, s ha e képet jól lelkükbe vésték a tanulók, akkor elolvastatná azt a közismeretes pár gyönyörű sort: „Majd az édes álom pillangó képében" stb. . . s akkor azt mondaná: íme, ez a plaszticzitás a stílusban. Egy másik kép czíme lenne: „Ébred a gárda", s Bessenyeit ábrá-