Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-10 / 2. szám

zolná, a mint bécsi szobájában nappallá teszi az éjszakát s szakadatlanul tannl, olvas, ír, liogy elmaradt nemzete irodalmát előbbre vihesse. Megint egy más kép Petőfit rajzolná, a mint 1844-ben szegényesen, kopottan áll meg Vörösmarty íróasztala előtt a Nemzeti körben s pár költeményét felolvasva előtte, a szigorú s gyanakodó mester arcza kiderül, szemei az örömtől ragyognak s átöleli Petőfit, kinek jövendő szerencséje e pillanatban dől el. A kép czíme ez volna: „A diadal útján". És így tovább. Csak példaképen említettem föl e párt. Ravasz Árpád, (Folyt, köv.) ref. főgimnáziumi tanár. TÁRCZA. A Carolina Resolutio előzményei. Eleonora Augusta leirata. A magyar protestantizmus az utreehti kongresszuson. Az 1712—15. országgyűlés. Ráday Pál felirata. A r. kath. klérus panaszlevele. Az 1714 ápr. 28-iki királyi leirat. Az 1715. évi XXX. és XXXI. t.-ezikk. I. Rákóczi szabadságharczának hosszú ideig tartó küzdelmei kimerítették és békére hangolták a nemzetet; de kimerítették és békére hangolták magát az udvart is. Bármily nagy sikereket értek is el a szövetségesek XIV. Lajos ellenében a spanyol örökösödési háború folyamán (1701 — 1714.), a bécsi udvarra nézve mégis mi sem volt kívánatosabb, mint Magyarországnak a megnyugtatása. Bő alkalma volt ugyanis az udvarnak meggyőződést szereznie arról, hogy a szabadság a magyarra nézve nem az életnek módja, hanem egyenesen az életnek feltétele. Volt alkalma tapasztalnia azt, hogy e nemzet hihetetlen lelki nagyságot tanúsít szabadságának védelmében; a szerencsétlenség meg nem hajthatja, a szolgaság meg nem törheti azt. A mennyiben pedig a közszabadságnak lényeges alkotórésze a lelkiismereti szabadság, a bécsi kormány mérlegelve azt, hogy a múltban mily sok nyugtalanságnak voltak okai a vallási sérelmek, Eleonora Augusta özvegy császárné, a kit a haldokló József Spanyolországban levő testvérének megérkezéséig birodalma kormányzójának rendelt, még az 1711. év folyamán rendeletet bocsátott ki a felekezeti béke érdekében. E rendelet meghagyja, hogy minden néven nevezhető felekezeti ügy (ideszámítva az iskolákat, templomokat stb.) abba az állapotba állíttassék vissza;

a melyben az immár lecsendesült mozgalmak előtt voltak; állíttassék vissza még azon esetre is, ha azt valamelyik érdekelt fél ellenezné (non obstante alterutrius partis contrarietate). Egyébként arról is nevezetes e leirat, mert oly elvet vet föl, mely későbben irányadó lett; kimondta nevezetesen, hogy ha valaki a templomok, iskolák, vagy épen a vallás szabad gyakorlata tekintetében nehézségeket támasztana, az érdekeltek orvoslást keressenek akár a királynál, akár az országgyűlés előtt, de sohasem együttesen, hanem minden egyes esetben különkülön (singillatim tamen et seorsim, non vero nomine collectiva.) E rendelet minden békés irányzata mellett sem volt alkalmas a kedélyek megnyugtatására, hiszen ha a vallásügyek az 1700. évet közvetlenül megelőző állapotba helyeztetnek, akkora zavaroknak csak növekedniök kell. Az 1681-iki országgyűlés XXV. törvényczikke a maga veszélyes záradékával (salvo tamen iure Dominorum terrestrium) és a XXVI. t.-czikk a maga dekretális helyeivél nagy veszedelmet jelentett a magyar prostantizmusra, mert az előbbi homályba borította a linczi béke azon (II.) pontját, mely a vallásszabadságot a jobbágyokra is kiterjesztette; az utóbbi pedig nemcsak áttörhetetlen gátat emelt a protestantizmus terjedésének, hanem veszedelembe juttatta azon protestáns egyházközségeket, melyek esetleg ama XXVI. törvényczikkben felemlítve nincsenek. Rákóczi szabadságharczának korában ugyanis a nemes liberálizmus érvényesült a vallásgyakorlat terén is. Igen keveset törődtek akkor ama határozatokkal, melyek bizonyos tekintetben a reakcziót képviselték, s a melyek ellen a protestánsok annak idejében úgy a nádornál, mint a személynöknél óvást emeltek. Mert, hogy többet ne említsünk, magában Nyitra vármegyében hat protestáns egyházközség volt* (Brezova, Miava, Krajna, Bodfalva, Turoluka, Verbócz), melynek mintegy 60.000 protestáns lakosa volt, s ezek ama törvényczikk dekretális helyei között nem voltak felemlítve. Mi lesz ezekkel? Az országgyűlés 1712. május 3-án megnyílt Pozsonyban; egyidejűleg a nagyhatalmak Utrechtben tartották üléseiket. Protestáns vezérférfiaink szívesen megragadták volna az alkalmat, hogy hitsorsosaink ügyén lendítsenek; de a viszonyok nehezek voltak. A magyar országgyűlés egyéb ügyekkel (koronázás, a szatmári béke beczikkelyezése) volt elfoglalva; de másrészről mérsékletre intették a protestánsokat a kedélyek izgatottsága és a felhalmozódott vallási sérelmek egyaránt. Minden jel arra mutatott, hogy a küzdelem heves lesz, mihelyt vallási ügyek kerülnek szőnyegre. Addig is, míg a magyar országgyűlésen szót emelhetnek vallásuk szabad gyakorlata érdekében, oda irányozták figyelmüket, hogy az Utrechtben ülésező protestáns nagyhatalmak képviselőit ügyüknek megnyerjék. Hollandia közbenjárt, s a sikerre alapos kilátás volt, mert Sinzendorf, a bécsi kormány követe, nem volt fukar az Ígéretekben; megígérte nevezetesen, hogy a magyar protestánsok kívánságát a császár teljesíti, ha Anglia és Hollandia Rákóczi ügyét elejteni kész. Mi lett az annyi reménynyel megkezdett akczió eredménye? Semmi kézzelfogható. A protestáns hatalmak követei nemsokára belátták, hogy a magyar protestánsok ügyét a kongresszus, mint olyan, nem tárgyalhatja; következésképen nem tárgyalta, hanem abban állapodlak meg csupán, hogy majd külön fel fogják reá hívni a császár figyelmét. Tudjuk, milyen volt a protestáns vezérférfiak helyzete az országgyűlésen. Ráday Pál (1677—1733), a kítiinő műveltségű államférfiú karolta fel hitsorsosainak ügyét, a ki annak idején Rákóczi oldala mellett tett kiváló szolgálatokat a magyar hazának, s a ki a többi között akkor a hírneves „Recrudescunt inclytae gentis Hungáriáé" kezdetű kiáltványt írta. Ráday egy terjedelmes és hitsorsosainak sérelmeit fölkaroló felterjesztésben felpanaszolta, hogy a római egyház a soproni törvényczikkeket értelmükből kiforgatja s nem fél új viszályok magvait elhinteni, oly természetű viszályok magvait, melyek megszakítják a társadalmi kötelékeket. Ennek daczára van kilátás a békére, mert vannak a római katholikusok között békeszerető emberek; a szatmári béke maga is bevettnek nevezi az ágostai és helvét hitvallást (a mely jellegről nem akarnak, nem is tudnak soha lemondani), azonban a további békés fejlődésre nézve igen szükséges, hogy az 1681. XXVI. t.-czikk az előbbi (bécsi, liczi) békekötésekkel és rendeletekkel össz* E községek prot. lakosainak érdekében maga Frigyes Vilmos porosz király is szót emelt —'hasztalanul. Az ekkor benyújtott emlékirat teljes szövegét 1. Ribinyi Mem. II. 575—85.