Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-03-06 / 10. szám

Midőn Pál apostol az eszménytől a valósághoz fordult, s tekintetét a földiekre irányozta és nem Krisztust, hanem tanítványait nézte: látott ott Korinthusban egy bűnökkel telitett emberi gyülekezetet, a melyet nék feddeni, tanítani, őrizni kell, mert talán az Ő munkája, illetve Isten kegyelme által elérheti az eszményképet és végül a korinthusi egyház is, mint Krisztus szeplőtlen menyasszonya állhat a mennyei vőlegény elé. Ez a látható egyház, ez a valóság, a melyet Pál szemeivel érzékelt, a mely elé mint eszményképet tartotta azt, a mit Ő a Krisztusban látott. Az eszmény és való egy téren sem fedik egymást. Van tökéletes szépség, de a legszebb festmény is csak sejteti ezt velünk; van tökéletes élet, tökéletes szentség, de a legjobb emberben is csak halvány másolatait látjuk ezeknek. Lelkünkben hordjuk ezeket az eszményképeket, a valóságban csak azt láthatjuk, a mi ezek elérése után törekszik — elérhetetlenül. A látott mögött ott van a láthatatlan. Ha Krisztusnak nem lenne más egyháza, mint az, a melyet látunk, a mely darabokra tépett és bűnökkel szeplősített, akkor hogyan emlékezhetnénk róla úgy, mint az Úrnak testéről, mint a Bárány menyasszonyáról?! De Krisztus hű tanítványaiban látunk oly halvány jellemvonásokat, a melyek nem e világból valók; látunk a bűnnel való olyan küzdelmet, a mely magában hordja a majdani győzelem zálogát; látunk olyan vágyakozást a Legmagasb után, a mely a kielégítés feltétlen biztosítéka. Ezen jellemvonások egy tipust feltételeznek, mely után alakulniok kell; ez a küzdelem egy oly Erőre utal, a mely a biztos czélhoz segít; ennek a vágynak egy oly reménység a szülője, a mely meg nem szégyeníthet. A világosság, az eszmény átszűrődik a valóság durva függönyén; feledjük a láthatót és feltűnik előttünk az egyháznak az a megszégyenítő, de egyszersmind megihlető misztikus alakja, a mely nem érzékelhető ugyan, de a melyet láttak mindazok, a kik a Lélek által láttak megnyilatkozott eget és látták Jézust Istennek jobbja felől. A láthatatlan egyház tehát a hit tárgya, és ha már hisszük azt, hogy ezen eszményi egyház a Krisztusnak titokzatos teste, e hitből önként következik, hogy hinnünk kell egységében is, mert Krisztus teste nem lehet részekre osztott. Azon megszámlálhatatlan sokaságban, a mely mintegy áttetsző felleg veszi körül Krisztus trónusát (Zsid. XII.), mily különböző egyének vannak; de e „bizonyságok" szivükben mindnyájan egyek, egyek a Krisztusban. Midőn mi vesszük hittel az Úr testének és vérének sakramentumát, akkor lélekben nemcsak a Krisztussal egyesülünk, és nemcsak azokkal, a kik velünk együtt veszik a megváltó szeretet látható pecsétjeit, hanem a Krisztusban egyesülünk minden hívővel, e földön élőkkel és mindazokkal, a kik ruháikat megmosták a Bárány vérében. Ez a tökéletes, eszményi egység; erre vonatkozik az isteni akaratnak ama megjelentett titka: hogy az időnek eljövésében egy testbe szerkesztene mindeneket a Krisztusban, mind a kik a mennyekben vannak, mind a kik a földön vannak (Efez. I. 10.) A legszebb kép, hasonlat nem elég erős, nem elég alkalmas arra, hogy megértesse velünk Krisztus anyaszentegyházának egységét, a mely leghőbb vágya volt Jézusnak. Azért halt meg, hogy ez lehetséges legyen, és azért ól, hogy ezt megvalósítsa. Az egység központja az örökkön élő Krisztus, és feltétele a vele való egyesülés a Szentlélek által. Egy a szőlőtő és minden tanítvány ennek vesszeje. Egyik vessző sem vetheti ki a másikat. Csak egy Kéz van, a mely hozzáadhat, s csak egy, a mely kimetszhet; az egység pedig nem a vesszők, hanem a szőlőtő által van. Egy a fundamentum, egy a belső szegletkő; ezen, nem hitvallásokon és külsőségeken, hanem az élő Krisztuson nyugszik minden hívő lélek. Amúgy csak egy rakás kő; de ezen fundamentumra helyezve, szép renddel felrakatva növekedik és lesz az Úrnak egységes szent temploma. Krisztus a fő s mi az ő testének tagjai vagyunk. A legerőtlenebb tagok is szükségesek ; azok is egy helyről veszik a táplálékot, egy •gondolat hatja át mindnyáját, s ha egy tag szenved, minden tagok bánkódnak. Krisztus a vőlegény, az egyház az ő megváltott menyasszonya, és így minden tanítványa hitvese ő neki, a kiket 0 táplál, mint tulajdon testét. B. Pap István. ISKOLAÜGY. Keresztyén diákszövetség. — Felhívás a főiskolai ifjúsághoz. — Nemzetünk és egyházunk boldogsága attól függ, hogy ifjainkat mennyiben nyerjük meg a Szentírásban kijelentett igazságoknak. A hazaszeretet, az evangeliumi egyházakhoz való ragaszkodás leginkább azáltal jut kifejezésre, hogy az ifjúságot, különösen a tudományos pályán levőket, a társadalom jövendő vezetőit, komoly gondozásban részesítjük. Az angol és amerikai egyházi és társadalmi élet elevensége, nemessége, folyton gyarapodó ereje abban leli magyarázatát, hogy ott az ifjúságot társadalmilag erélyesen támogatják nemes törekvéseiben. Hazánkban e téren üres, puszta minden. Elszáradt csontok, a legszentebb ideálok iránt lelkesedni nem tudó, sokszor a tudatlanság, durvaság és satnyaság bilincseit gyáván hordozó ifjak tétlenül s némán hevernek. Nem tudják tettre lelkesíteni nemzetünk, hazánk legégetőbb sebei. Nem tesznek semmit a családokat boldogtalanná s koldussá tevő mértékletlenség, hazánk becsületét világszerte beszennyező paráznaság s egyéb, nemzetünket sorvasztó bűnök ellen. Vak szemekkel, melyek a közelben sem látják meg a jogtalanságot, bűnt, fájdalmat, miként látná meg a külföldön vagy a tengeren túl élő honfitársaink szükségeit, bajait, kiket amúgy is a boldogtalanság, elégedetlenség űzött ki a szeretett haza földjéről. Miért száradtak e tetemek?. Miért, hogy ifjaink tétlenek? Ki az oka ennek? Az ifjúság maga, vagy szülői és nevelői ? Nem mondhatunk ítéletet egyik felett sem, hanem idézzük Üdvözítőnk szavait: „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülői, hanem szükség, hogy az Isten dolgai megjelentessenek ebben."