Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-02-14 / 7. szám

törvényeket szembeállítsák a szenvedett sérelmekkel; a r. katholikusok ellenben a régibb törvényektől eltekintenek s az 1681. évi XXV. törvényczikkbe beszorított földesúri jogot, az ugyanazon évi XXVI. törvényczikkben felsorolt dekretális helyeket, az Explanatiót hangsúlyozzák. E törvények, e rendeletek között és azok között, melyekre a protestánsok hivatkoznak, kétségtelenül ellentét van. A bizottságnak magasabb hazafias szempontokból ezen ellentétek kiegyenlítését kellett volna szem előtt tartania; de méltányosság helyett a vallási türelmetlenség vezette a biztosokat, s azért ridegen a jog álláspontjára helyezkedtek. Meg kell jegyeznünk, hogy a többség fejtegetései épen a fentebb említett oknál fogva még jogilag sem állhatják meg helyüket, mert: egyoldalúan csak azokat a törvényeket és rendeleteket állítják előtérbe, a melyek a protestáns vallás szabad gyakorlatára nézve megszorításokat foglalnak magukban. Nem állhatják meg helyüket továbbá azért, mert — habár mindig hivatkoznak törvényekre, rendeletekre — egyik-másik helyen a törvényt magát is úgy tüntetik fel, mint a mely királyi kegytől függ, a mi alkotmányosság szempontjából kifogás alá esik. Az artikuláris helyekről szólva pl, annak előrebocsátása után, hogy ezek ki vannak jelölve, tehát ezekhez szó sem férhet, azt mondják, hogy ha a protestánsok vallásgyakorlatának helyei nem volnának is kijelölve, még akkor sem panaszkodhatnának, „mert az ellenkező urak vallásügye egyedül ő felsége kegyelmes engedélyétől feltételeztetik... ha ő felségének más helyen méltóztatnék azokat kiielölni, az... csupán kegyelemből történnék". E fejtegetés kétségen kivül ellenkezik a törvény fogalmával és a sokszor emlegetett s annyi törvény által biztosított szabad vallásgyakorlat elvével. Ezen okoskodás oda vezet, hogy végre a prot. vallásszabadság olyan eszmék tárháza lesz, melyhez a kulcsot a trón tartja magánál, hogy abból tetszése szerint adjon valamit, avagy visszavegye azt, a mit adott. Lelkiismereti kérdésekben az olyan jog, mely kegyelemtől, türelemtől függ, igen közel áll az üldözéshez s roszszabb, mint a nyilt üldözés, mert ez a helyzetet legalább a maga valóságában tünteti fel. Visszatérve a bizottságok munkálataira, a protestánsok, mint fentebb említettük, összegezték az 1606 óta szentesitett s a vallásszabadságot biztosító törvényeket, kíilönös tekintettel azokra, melyek idők folyamán sérelmet szenvedtek. Mennyi elővigyázat, gondos körültekintés nyilatkozik meg ama törvényekben 1 Mily kétségtelenül, kézzelfoghatókig beszélnek e törvények arról, hogy az evangélium igazságát, vigasztalását érezték azok, a kik ama nehéz napokban a törvények alkotására befolytak ! A XVIII. század első felének türelmetlen napjaiban kétszeresen nyomasztó lehetett e törvények áttekintése, kétszeresen súlyos lehetett annak érzete, hogy annyi küzdelem hiábavaló volt, s hogy annyi sziv hiába onta vért. A bécsi béke után két év múlva, 1608-ban, Mátyás koronázás előtti dekrétumának I. és II. czikke újra a maga egészében körülbástyázza a protestánsok vallásszabadságát: „A vallás gyakorlata úgy a báróknak, mágnásoknak, nemeseknek, mint a szabad városoknak és az ország összes karainak és rendeinek, úgy a maguk, mint a fiscus jószágaiban; valamint a magyar katonáknak is az ország véghelyein, kinek-kinek a maga vallása és hite szerint, nemkülönben a mezővárosoknak és faluknak is mindenütt szabad legyen, ha azt önkéntesen és kényszerítés nélkül el akarják fogadni. ... A karok és rendek között támadható gyűlölség és meghasonlás kikerülése czéljából... mindenik vallásfelekezetnek a maga hitét valló elülj árói vagy superinteudensei legyenek". A sokat emlegetett földesúri jognak alkalmazása, a vallásra kiterjesztése sok háborgatásnak, nyomornak volt forrása; méltán hivatkozhatott tehát az 1722. évi bizottság protestáns része azon törvényre, mely a parasztok szabad vallásgyakorlatát védi. Ott van pl. II. Ferdinánd 1622. évi dekrétumának hatodik tétele: „Se ő felsége, se a földesurak semmi módon, semmi ürügy alatt vallása szabad gyakorlásában senkit, bárminő rendű és állapotú legyen is, meg ne háborítsanak és meg ne akadályozzanak" ; majd ismét Ferdinánd 1647. évi dekretuma a parasztok vallásszabadságára nézve így nyilatkozik: „Arra nézve, hogy a parasztok az ő vallásukban nem gátlandók és nem háboritandók, kijelentettük és határoztuk, hogy az ország jó békéje és nyugalma kedvéért... Őket vallásuknak . .. szabad gyakorlatában és követésében ő királyi felségének vagy szolgáinak, földesuraiknak bármi módon vagy bármely ürügy alatt háborítani vagy akadályozni nem szabad, legyenek bár határszéliek vagy mezővárosiak, avagy falusiak, bármely földesúrnak vagy fiscusnak fekvő jószágain". Ezen és a többi hasonló törvények felsorolása után kérik a biztosok, hogy az 1681. XXV. és XXVI. törvényczikkek értelme szerint is ezek épségben maradjanak, ama közbeszúrással egyetemben; úgy azonban, hogy az a törvénynek fentartása a testi szolgálmányokra vonatkoztassék csupán. Ismeretes dolog, hogy a szatmári béke után a katholiczizmus, mint az udvarnak és az udvari nemességnek vallása, az államvallás hivatalos rangjára emelkedvén, a protestánsok a hivatalokból kiszorultak, hogy a „Regnum Marianum" minél előbb egységes hitű r. katholikus országgá alakulhasson. A többi sérelem mellett ez sem kerülhette ki a biztosok figyelmét, s azért felújították azon törvényeket, melyek a hivatalokat a vallásra való tekintet nélkül rendelték betölteni. Hivatkoztak pl. II. Mátyás 1609. évi II. dekrétumának 70. czikkére, melyben, összhangzásban a törvényekkel, a törvényszékekhez protestánsok is kineveztettek, névszerint Ostrosich András, List István, Gersei PethŐ István. De kérdés, ezeknek és a többi1

azonos törvényeknek van-e ekkor már erejük? A szabad vallásgyakorlat jogának hajóján az 1681. évi törvények, az ő dekretális helyeikkel s a földesúri joggal rést ütöttek; e rést nem eltömni, hanem azt tágítani volt a hatalomnak törekvése. Jellemző a viszonyokra nézve, hogy 1681-től fogva a törvények, az ezen időt megelőzőleg létrejött törvényektől eltekintve, az utóbbi év határozatait tekintik irányadóknak. Ott van I. Lipót 1687. évi dekrétumának 21. czikke, mely kiemeli, hogy „jóllehet a vallás dolgában az ágostai és helv. hitvallás híveinek, mivel az utóbbi soproni ország gyűlés XXV. és XXVI. törvényczikkelyeivel, az ellenükben tett felszólalásukkal visszaéltek, az azok jótéteményében való részesedésük tényleg megszűnt: mindazonáltal az ő legszentségesebb felsége, az ő kegyelmességéből s jóságából legkegyelmesebben elhatározta, hogy a fent hivatolt törvény czikkek ezentúl is erőben maradjanak". Nincsen szó tehát a régibb törvényekről, hanem ama, a protestantizmus ügyének ártó törvények megerősítéséről, s az is — kegyelemből. De hiszen a dolog lényegét tekintve, a szóban forgó bizottság is, mely az 1715. XXX. törvényczikk alapján jött össze, a törvény szavai szerint azért küldetett ki, „hogy az előbb idézett 1681. ós 1687. évi türvényczikkeket, ekkorig kifejtett valódi értelmükben 1 L. 1618. LXXVII., 16'íő. XXII., 163 ). XXXIII., 1635. XXIX., 1638., I. 16£7. XIX. t.-cz.