Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-08 / 6. szám

konszoliditás érdekében épen nem az egyházakat kellett volna az új törvények által agyonnyomorítani, hanem a nemzetiségi törvény okos, nemzeti revíziójával és a közoktatási törvény szigorú végrehajtásával a nemzetiségek között a választó falakat ledönteni és a nemzeti egységet megalkotni, mint azt báró Bánffy volt miniszterelnök a legújabb időben gyakran hangoztatja. Bocsánatot kérünk, — nem akarunk itt politizálni; de midőn itt a fentiekre rámutatunk, teszszük azt csupán azon okból, hogy a hangzatos iires frázisokat, melyek az egyházakat bűnbaknl állították oda a nagy egyházpolitikai harczokban, a maguk értékére leszállítsuk. Kassa Homola Ldván, ág. h. ev. lelkész. Lapszemle. A Debreezeni Prot. Lap folyó évi első számának vezérczikke ez esztendei egyházi kötelességünk gyanánt a világ társadalmi életének megújítását és a Krisztus szellemében való átalakítását mutatja fel. Ez a kötelesség valóban a legfőbb kötelességképen kellene, hogy álljon a keresztyén, különösen pedig az evangelinm szerint megtisztított keresztyén egyház előtt. Előttünk, magyar evangeliumi keresztyének előtt pedig kétszeresen kellene állania; mert hogy a kötelességben foglalt magasztos hivatásunkat betölthessük, ahhoz az volna elsősorban szükségünk, hogy <1 saját egyházunkat megújítsuk és átalakítsuk a Krisztus szellemében. Valóban, nem adhatna magyar protestáns egyházainkra nagyobb áldást a kegyelem Istene ez esztendőben, mintha elsegítene bennünket e kettős kötelesség világos felismerésére és azt munkálná bennünk, hogy mint egy ember fognánk annak teljesítéséhez! Ezt a kötelességet írja előnkbe a lap második ezikke is, a mely a vallás- és közoktatásügyi miniszter hivatalos jelentése alapján egyházunk 1901-diki nyereség-veszteség számláját ismerteti; kimutatván, hogy nyereségről az egyházi és iskolai élet egyetlen ágában sem lehet beszélnünk, s helyesen vonván le a következtetést, hogy prot. egyházaink veszíteni is fognak mindaddig a míg csak legalább is olyan mértékű egyháztársadalmi tevékenységet nem fejtünk ki, mint a milyet a r. katholikus egyházban látunk. Bizony, igen elszomorítók számbeli veszteségeink; még elszomorítóbb azonban az, hogy azokat még mindig tagadjuk, nemcsak a világ, hanem önmagunk előtt is. Ezt az érthetetlen takargatást mutatják az esperesi és püspöki jelentések, a melyek, ha helyi természetű bajokról szólanak is, de a hit- és erkölcsi élet tekintetében csak azt a stereotip frázist hallatják, hogy minden rendben van, ést

az egyházpolitikai törvények hullámai még nem verődtek el egyházmegyénkhez, vagy kerületünkhöz stb. De ha sehova sem verődtek még el, — akkor honnan a veszteség? Honnan veszi a statisztikai hivatal azokat az adatokat, a melyek homlokegyenest ellenkeznek az egyházi jelentésekkel? A kérdésre a felelet csak az lehet, hogy nem a statisztikai hivatal ámítja a világot, hanem mi ámítjuk önmagunkat. Pedig a míg ebből meg nem térünk, s bajainkat őszintén el nem ismerjük, addig a mentés és segítés munkája sem lehet egyetemes és összhangzó, s egyházunk fel nem kelhet mai elesett állapotából. A lap további részében közérdekűbb czikkek még Vas Mihályé a tiszántúli egyházkerület tűzkárbiztosításáról és Barcsa Jánosé a tanárválasztásokról. Az előbbi czikk, mely e 2-dik számban nyer befejeződést, épen nem tekinti előnyösnek az egyházkerületnek a Fonciére biztosító társasággal újabb 12 évre megkötött szerződését ; az utóbbi pedig a tanárválasztásoknál a meghívás útján való választás eltörlését sürgeti. A 2. és 3. számban Nagy István írt vezérczikket „Történelmi következtetések" czím alatt. Hosszadalmas fejtegetések után jut csak el arra a történelmi következtetésre. hogy a magyar protestantizmus ma nincs abban a kedvező helyzetben, mint a XVIII század végén é< a mult század közepén, a mikor még a nem protestánsok is úgy fogták fel ügyét, mint nemzeti és hazafias érdeket. S ahhoz, hogy a magyar protestantizmus megnyerhesse az állani részéről azt az anyagi megerősíttetést, a melyet sürget: előbb a nemzeti öntudatnak kellene felébrednie. A czikk a protestáns egyházak megerősítését három tekintetből látja nemzeti érdekűnek. Először alkotmányos tekintetből, a mennyiben a prot. egyházak autonomiája mentsvára lehet a magyar nemzeti alkotmánynak is. Másodszor nemzeti művelődési tekintetből, a mennyiben a prot. egyházak iskoláiban oly jelentékeny közművelődési tényező rejlik, a mit mellőzni, vagy elsatnyulni engedni nem szabad. Harmadszor nemzetgazdasági tekintetből, a.mennyiben a nagy egyházi és iskolai adókkal megterhelt prot. magyarság tömegesen vándorol ki a hazából s így annak erejét kénytelen fogyasztani. A tanügyi rovatban Barcsa János ír a tanítók társadalmi helyzetéről és képesítési fokának emeléséről. Mind a társadalmi súly növelését, mind a nevelés terén elérendő siker gyarapítását két tényezőtől függőnek látja elsősorban. E két tényező: a tanítók megfelelő díjazása és a képesítés fokának emelése a képesítési színvonal egyöntetűvé tételével kapcsolatban. A társadalmi súly kérdésénél felemlíti a tanítóknak azt az óhajtását is, hogy az új törvényhozás alkalmával nagyobb tér engedtessék számukra az egyházkormányzatban, mint eddigelé. „A tanítóságnak — úgymond — az egyházkormányzatba való nagyobb mérvű bevonása a protestáns irányú és még szorosabban vallásos irányú nevelés elveinek követésére kötelezi tanítóinkat, s közel lesz azon idő, a mikor templomaink is népesebbek lesznek." Magam is ebben a meggyőződésben vagyok, s igen kívánatosnak tartom, hogy törvényhozásunk megadja az egyházkormányzatban tanítóinknak az őket megillető helyet; mert hogy ma oly kevéssé egyháziasak tanítóink és igen sok esetben azt hiszik, hogy a papság szántszándékkal leszorítja őket, az jó részben annak a következménye, hogy az egyházkormányzatban eddigelé igen csekély szerepet nyertek. Ennek, a belső meghasonlást szülő gondolkozásnak a forrását el kellene zárni bölcs méltányossággal; mert ha szükség volt valaha arra, hogy lelkészek és tanítók egymást megértve és megbecsülve, egyesült erővel munkálkodjanak az egyház védelmében és erősítésében, úgy a mai idők azok, a melyek ezt sokszorosan szükségessé teszik. A 3-ik számban szintén irt czikket Barcsa János a gyermekek erkölcsi megóvásáról. A czikk csak a 4-dik számban végződik be; de az első közleményben is vannak igen figyelemre méltó tételek. A legfőbb az. hogy a társadalom minden rétegében feltűnő erkölcsi romlás orvoslásaképen az erkölcsi-nevelés alapjait kell szilárdan felvetni, s ebben a nagy munkában kiváló szerep jut az iskoláknak és az azokban működő tanítóknak. Igaz dolog ez ; de már most szükségesnek tartjuk kiegészíteni azzal, hogy a felvetendő erkölcsi alapoknak evangeliumi keresztyén erkölcsi alapoknak kell lenniök, mert