Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-08 / 6. szám

ságot teljességgel nem lehet a ^mesterkélt tákolmány«-ok közé sorolni. Sőt én az Egyházi Ertekezletek munkájáról való kedvezőtlen véleményében sem osztozom nt. Urambátyámnak. Az egyházi értekezletek, ha van bennök kellő evangéliumi só és evangéliumi kovász, a mint az eddigi tapasztalatok mutatják, az egyesek lelkébe átvitt evangéliumi erővel erősítik és mélyítik a hitbuzgóságot, krisztusi eszmékkel termékenyítik a lelkeket, s már eddig is az egyházi élet belső hiányainak felismerésére ós a bajok orvoslására terelték, egyrészt a vezetők, másrészt a nagy közönség figyelmét. Tévesnek kell tehát nyilvánítanom azt a véleményt, a mely az egyházi értekezleteket ós különösen a clunamellóki egyházi értekezleteket olyan »tudós értekezletekcc-nek tartja, melyeknek »a gyakorlati életre semmi befolyása nincs«. Ellenben gyöngy-észrevételnek tartom nagyt. Urambátyámnak azt a véleményét, melylyel a hitközönyös, színtelen papképzést és az erőtelen igehirdetést tapasztalva, ezeknek gyümölcseként a híveink között felburjánzott hitközönyössóget szinte természetesnek találja. »Hogyne? mikor azt prédikálja a papja, az meg még theológus korában úgy tanulta, hogy mindegy, bármely vallású valaki, csak Istent félje és embertársait szeresse! Ezt nem prot. libertasnak, hanem veszélyes ós elítélendő licentiának nevezem, mely ref. egyházunk felbomlását megkezdte és sietteti. « Valóban úgy van, hogy a lelki libertasnak lelki licentiává fajulása nagy szervi baja anyaszentegyházunknak, a melyen minél előbb segítenünk kell, ha elsorvadni nem akarunk. Ámde est modus in rebus. Az a nt. Urambátyám által ajánlott gyógymód, hogy a theologiai fakultások tanárai közös ülésben állapítsanak meg egy egyöntetű hittani normativumot, hogy a jövő lelkészei ne divergáljanak a tanításaikban: teljességgel nem mutatkozik czélravezetőnek. Hibás elvileg, mert nem a theol. professzorok kollégiuma, hanem egyedül csak a verbum Dei condit dogmata. De gyakorlatilag sem vezetne czélhoz. Az orvosi consiliumon czivódó profeszszorok módjára még inkább összekülönböznének az eltérő dogmatikai álláspontú theol. tanárok. Hittani kérdésekben nem lehet sem hatósági végzésekkel, sem theologiai disputáczióval egy véleményre hozni a különböző hitnézeteket. Itt csak az Úr lelkének hitébresztő ós hitirányzó felsőbb hatalma segít. Ennek a krisztusi léleknek befogadására kell készítgetni és segíteni a lelkeket, még pedig hitbuzgó imával, az evangélium erőteljes hirdetésével s a családnak, iskolának, tudománynak s társadalomnak intenzív evangélizálásával. Bizony bizony, ennek az evangéliumi léleknek és erőnek megfogyatkozása miatt szakadt egyházunk nyakába az a nt. Urambátyám által helyesen észlelt baj, az elvilágiasodás baja, hogy »autonomiánk az évről-évre vastagodó jegyzőkönyveinkben van eltemetve® ; hogy »egyházunk hívei fogynak« ; hogy »papjai az állam porában mászkálnak, segélyért esdekelve« ; hogy világi uraink közül »sokakat elkapott, magával ragadott a forgó szók, s hogy a hírlapi szócsövek, sőt még a törvényhozás nyelvén ma már a »felekezet« (szekta) színvonalára szálltunk le.— Mindezek többé-kevósbbó igaz és sajnos tények, a melyeket azonban nem szabad összedugott kézzel, tótlenül szemlélnünk. Ha nem mozdulunk, akkor csakugyan ez lenne a vég kezdete. Ámde lehetetlen, hogy a nt. Urambátyám éles szemei észre ne vegyék a lelkekben immár megindult, a tettekben azonban még gyengén mutatkozó egyházi ébredést, az evangéliumi revivalt. Istennek hála, vannak immár fent ós alant, férfiak és nők között, nagyjaink és kicsinyeink között, a kik tényleg fölserkentek, a kik a bajokon való gyökeres gyógyítást őszintén akarják, s tudják azt is, hogy mind a lelkek, mind az egyházak elvilágiasodásának eqy a biztos gyógyszere: hogy oltassanak le Krisztus evangéliuma és lelke által, vagy röviden: a lelkek és az intézmények evang élizálása. Ezt sürgeti a mi Lapunk évek óta, és dicsekvés nélkül elmondhatja, hogy a hol ezt az evangéliumi lelket bevették, ott már is tényleg megindult a valláserkölcsi ébredós; ahol pedig idegenkednek az Úr lelkétől, ott tovább pusztít az elvilágiasodás sorvasztó láza. Azért nt. Urambátyám, mi csak oltogassuk, ültetgessük tovább, ki a tanári, ki a papi szószékről, ki az egyházkormányzás, ki az irodalom, ki a társulás útján az evangélium életadó magvait a lelkekbe ós az intézményekbe. A többit aztán bízzuk az Úrra, az aratás mindenható urára; mert Pál plántál, Apollos öntöz, de Úr adja a növekedést. Nekünk csak az adatott, hogy jó magot vessünk és jól elkészítsük hozzá a talajt. Becses levelét még egyszer köszönöm, válaszomat pedig nagybecsű jó indulatába igaz tisztelettel ajánlom. Budapest, 1903. február 5. Szöts Farkas, szerkesztő.