Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-29 / 48. szám
S most általános várakozás közt kelt fel helyéről gróf Tisza István egyházmegyei gondnok és országgyűlési képviselő s állt meg az elnöki asztal előtt, hogy megtartsa „A szocziálizmus és az egyház" czímen előadását. Emelt hangon kezdte beszédét s mindvégig megmaradt e magaslaton. Figyelmesen hallgatva szavait, megkapóan emlékeztet azok hordozása és zenéje a szónok boldogult édes atyjáéra. Előadása is szintoly nyugodt és biztos, erősen logikus és választékos volta mellett is az átlátszóságig világos, daczára, hogy szabad előadásban terjeszté elő mondanivalóit. Ezeket azonban minden részletében jól átgondolta s talán csak modorosságból történt, hogy jegyzeteibe gyakran bele-beletekintett. A miket a szocziálizmusról s azzal szemben a protestáns egyház feladatáról mondott, azoknak érdekességét nem annyira az eszmék új volta, mint inkább a szónok kiváló egyénisége adta meg és az a lélek, a mely szavaiból kisugárzott és mindeneket felmelegített. Egy hivatásos pap szájából sem hangzanék szebben a szó, mint hangzott e világi férfiú ajkairól, midőn a többek közt azt mondá: „Akár lelkészek vagyunk, akár nem : legyünk mindannyian a Krisztus szolgái. A Krisztus szolgáinak pedig ott kell állni a szegény ember mellett minden bajában, mint hű tanácsadója és visszatartani esetleg romboló munkájától". Az pedig valósággal megható volt, midőn arra hívta fel a magasabb osztály tagjait, hogy ne legyen terhökre néha-néha egyegy zsellérházhoz bekopogtatni s ott a szegény emberekkel bizalmas szóváltásba elegyedni. „Bizonynyal mondom — így szólt, — hogy a ki szavamat megfogadja, mikor abból a zsellérházból kijön, közelebb lesz lelke üdvösségéhez, mint mikor bement". Hát bizony e mondásnál egy-egy hatalmasabb érvet és ösztönzést híveink lelkipásztori látogatására mi, hivatásos lelkészek is alig találhatnánk egyhamar ... A teljes 3 /4 óráig tartott, a figyelmet mindvégig lekötött és gyakori helyesléssel kisért beszéd végeztével hosszantartó zajos taps hangzott fel, s a jeles szónok, ki egész előadását állva tartotta meg, elért sikerével teljesen megelégedve ülhetett vissza helyére. Következett volna a titkári jelentés a Társaság működéséről; azonban részint az idő előhaladott volta miatt, részint mivel a tegnapi közgyűlésen Szőts Farkas titkárunk részletes jelentéséből a Társaság tagjai kellően tájékozva voltak már az ügyek állásásáról, a titkári jelentés elmaradt; hanem a helyett dr. Ballagi Géza orsz. képviselő ült a felolvasó-asztalhoz s olvasta fel messze hallható csengő hangján, kitűnő értekezését, melynek czime: „A 1848: XX. törvényczikk a történelem világánál". Elmondja a felolvasó e törvényczikk keletkezését, Kossuth és munkatársainak küzdelmét, s hogy „a protestánsok az állam érdekét tartva szem előtt, a legnemesebb önmegtagadással magok javasolták (1848-ban) a részükre nagy előnyöket biztosító 1848: XX. t.-cz. végrehajtásának felfüggesztését. 1848 óta azonban — folytatja — a viszonyok megváltoztak. Most már itt az ideje, hogy az állam lerójja a protestánsokkal szemben tartozását. A mily határozottsággal kell ezt követelnünk, úgy, hogy e tekintetben semmiféle véleményeltérés nem lehet közöttünk: ép oly tanácsosnak látszik másrészről, le nem térnünk arról az alapról, melyet a történelem rakott le számunkra". E történelmi alap pedig az, hogy — a felolvasó szavai szerint — „az egyház és állam közti viszony rendezését protestáns részről 1848-ig senki sem értette úgy, hogy azoktól a felekezetektől, melyeknek vagyonuk van, az elvétessék; hanem hogy azok a felekezetek, tehát a prot. felekezetek is, melyeknek elegendő jövedelműk nincsen egyházi és iskolai szükségleteik fedezésére, önkormányzati jogaik teljes épségben tartása és az igazságos és aránylagos önmegadóztatás elvének alkalmazása mellett, az államtól annyi segélyt kapjanak, a mennyivel egyházi és iskolai intézményeiket a kor színvonalán fentarthatják". Úgy hiszem, ebben a felfogásban vagyunk ez idő szerint is kivétel nélkül mindannyian mi protestánsok, s bizonyára nem akarunk sem szekularizácziót, melyet a forradalom alatt Kossuth sem mert végrehajtani, sem vallási háborút, mely mérhetetlen veszedelmeket hozhatna hazánkra; hanem igenis csak azt akarjuk és „követeljük az államtól, hogy lásson el bennünket mindazokkal az eszközökkel, a melyekre szükségünk van, hogy felvehessük a versenyt a r. kath. atyafiakkal". Csak „lemondás ós kishitűség erőt ne vegyenek rajtunk!" — fejezte be szavait az előadó. A meglankadt figyelem daczára ez a felolvasás is meleg érdeklődéssel találkozott, s a nagy történelmi tudással írt alapos fejtegetés és élénk temperamentumú előadásért zajos éljenzéssel fejezte ki a gyülekezet elismerését. Még egy pont volt hátra: dr. Hegedűs István költeménye, melyet ugyancsak a szerző adott elő a maga végtelenül hévteljes és szivet megnyerő hangján. Nagy figyelem és tetszés kisérte a „Szállá alá poklokra" czímű emelkedett szellemű költemény minden sorát. Olvasva, természetesen a hatás egyrésze elvész, de legalább ismét és ismét olvassuk el és véssük szivünkbe ezeket a meghatóan szép, lendületes sorokat: „Nem föld alatt, sötét mélyekbe lenn, A poklok pokla-itt van, ide fenn. Édes Megváltó, üdvnek Istene, Eme poklokra szállj, óh szállj te le, Érintsd a szívnek vérező sebét, Érintsd a szemnek sűrű hályogát; Oszlasd el e szív kínzó kételyét, Add át őneki a hit zálogát! Oh lásd meg a vergődő lelkeket; Örök irgalmad szánja, mentse meg! Bilincsük törd szét! Halld meg szent imám: S a régi hitnek üdve száll reám." — Zajos éljenzés és taps hangzott fel erre, s igen emelkedett hangulatban, világi elnökünk pár zárószavával ért véget délután 1 órakor a nagyérdekű s magas szellemi élvezetet nyújtott díszülés. * Sietett mindenki a „Fekete sas" emeleti dísztermében tartott közebédre. Lehettünk vagy 300-an. Ott voltak a megye és város előkelőségei s a díszülésen résztvett világi uraink és püspökeink kivétel nélkül. Sorainkat azonban — sajnos — ezúttal nem tarkította, mint Hódmezővásárhelyen, a szépnem ékes koszorúja. (Micsoda rideg agy gondolhatta ki a hölgyek kizárását a bankettről! Tisztán ez volt az oka, hogy nem egy tagtársunk kénytelen volt lemondani azon szándékáról, hogy kedves életepárját vagy leányát is magával vigye Nagyváradra). A felköszöntők sorából különösen kettő vált ki: az egyik Hegedűs Sándor elnökünké, ki eddig követett szokásához híven, szép és lelkes szavakban a királyra üríté poharát. A zajos éljenzésre a zenekar rögtön a Hynmust zendíté rá, mire az egész társaság mint egy ember felállt s meghatott lelkesedéssel énekelte el e gyönyörű nemzeti énekünket. A másik, különös érdeklődéssel várt felköszöntő a br. Bánffy Dezsőé volt, kit mindenáron hallani akart a fellelkesült társaság s kitől talán bizonyos irányban nyomatékos kijelentést és felhívást is remélt, a ki azonban diplomatikus óvatossággal, bár igen érdekesen és hosszasan szólt, tartózkodva minden egyházpolitikai nyilatkozattól.
