Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-01 / 5. szám
De a mily gyöngéd szeretettel vezette őket; a mily kiméletesen bánt velők, ha a fiatalkori könnyűvérűsóg számlájára írható hibát követtek el: ép oly kérlelhetetlenül szigorú biró volt azokkal szemben, kik atyai tanácsai, figyelmeztetései ellenére, az erkölcsi elvaduitság fertőjébe estek. Ha igaz az, hogy a kitűnő, hivatása magaslatán álló tanár, saját egyéniségének a bélyegét mintegy rányomja tanítványaira: akkor Mitrovics a kitűnő tanárok közé tartozott. Akárcsak a sárospataki Kövy, vagy a pápai Tarczy és Kerkapoly, külön iskolát teremtett, melynek adeptusai a mester hatását egész életökben nem vetkőzik le. Igazi tanár volt azonban kartársaival szemben is. Bármennyire éreznie is kellett, hogy tehetségénél, magas egyházi állásánál fogva kimagaslik közülök: soha nem volt velők szemben követelő. Tekintélyét nem arra használta, hogy elnyomja vele a kisebbeket, hanem hogy a tanári kar erkölcsi súlyát emelje. Tanári tekintélyét nagy mértékben fokozták irodalmi sikerei is. Az ő elve az volt, hogy a mi kevésbé fejlett kulturális viszonyaink közt, első sorban az elmélet emberei, a tanárok vannak hivatva irodalmilag is művelni a tudományt. Mi magyarok, kulturális tekintetben még igen messze állunk a nyugateurópai nagy nemzetektől. Savigny és Schleiermacher, a német nemzet pazarul gazdag szellemi erejét véve tekintetbe, joggal hirdethették az alapjában véve helyes axiómát, hogy a tanárt nem lehet és nem szabacl a szerint megítélni, hogy vájjon járult-e a tudomány műveléséhez új eszmékkel és tudományos munkákkal, s hogy jó tanár az, a ki — ha soha nem írt is semmit — saját szaktudományát alaposan elsajátítja ós jól adja elő; de az Isten őrizzen bennünket, hogy nálunk ennek a különben általánosságban nem kifogásolható elvnek a hirdetésével, mintegy felmentsük a tanárokat az alól a kötelességök alól, hogy az állásukkal együtt járó otiumot az irodalom művelésének szenteljék, Mitrovics író volt a javából. A mellett, hogy hosszabb ideig hirlapszerkesztóssel foglalkozott s számos hírlapi czikket írt, a szakirodalmat is sok becses termékkel gazdagította. En nem érzem magam arra hivatva, hogy mint írót érdeme szerint méltassam. De azt igenis jelezhetem, hogy a szakemberek minden munkáját a legteljesebb elismeréssel honorálták. Azt sem hallgathatom el, hogy a mikor a tanári pályával szakított, új munkaköre annyira igénybe vette idejének legnagyobb részét, hogy habár tollát nem lökte is félre, arra már nem ért rá, hogy gazdag szellemének termékeit publikálja is. Az ón tudomásom szerint ott van például a fiókjában, nagyterjedelmű, történelmi alapon kidolgozott Liturgikája. A hazai protestáns theologiai irodalom sokkal szegényebb, semhogy egy elsőrendű magyar theologusnak ilyen munkája elrejtve maradhasson. Közkincscsó kell azt tenni mielőbb. Sőt én azt hiszem, Mitrovics emlékének akkor állítna méltó monumentumot a hazai protestáns egyház, ha említett művével együtt összes többi műveit, különösen egyházi beszédeit is közrebocsátaná. Egyházi szónoklatai, olvasva nem gyakorolják az emberre azt az elragadó hatást, mint élő szóval előadva. Mert mint szónok a legjelesebbek közé tartozott. Midőn tiszteletet gerjesztő papi alakja megjelent s erőteljes hangja megcsendült a szószéken: áhítat szállta meg még a hitében gyöngét is. Ha oktatott: hangja ellágyult; ha dorgált: szenvedélyessé s úgyszólván érdessé vált; egy-egy tekintetével, egy-egy taglejtésével tudott vigasztalni, de tudott sújtani is. Akármilyen hatást kivánt elérni: mindig elérte és sohasem távoztak el hallgatói a templomból a nélkül, hogy lelkökben vagy tartósan vagy legalább momentán, az ő tanításai meg ne fogantak volna. Hatása annál biztosabb volt, mert — a mint nekem igen sokszor említette — egész életében egyetlen egyszer sem ment fel készületlenül a kathedrába, jóllehet ritka előadási képességénél fogva sokkal kevesebb fáradságába került volna neki a rögtönzés. Ha szónoklatait olvassuk : bő anyagot meríthetünk belőlök a gondolkozásra. Egy mólyen járó, a világot talán a kelleténél szigorúbban megítélő philosophus nyilatkozik meg azoknak minden sorából. Sokszor szemére vetették neki, hogy szónoki műveiben gyakran a Schoppenhauer pessimismusának mesgyójót érinti. Úgyde ez ellen egész egyénisége tiltakozott. A ki magán életében kedélyének derűjével ós melegével arasztotta el környezetét; a ki jó szivének, emberszeretetének valósággal áldozatává lett s áldozatul dobta oda családjának jövőjét is: az a szószékben sem lehetett pesszimista. Erkölcsi felfogása, világnózlete volt szigorú; e tekintetben mesterét, Kálvint követte; de az embereket általában nem tartotta rosszaknak. Rideggé, úgyszólván érdessé, sőt nem egyszer kíméletlenné is vált, mikor az Ő erkölcsi felfogásával összeütközésben álló nézeteket vagy tetteket kellett ostoroznia; de csak azért, hogy saját felfogásának igazságát annál hatályosabban kiemelhesse. Evekkel ezelőtt egy gyászbeszédet hallottam, melyben a ledér, könnyelmű élet áldozatául esett fiatal ember emlékét egyáltalán nem kimélte; de a kik a
