Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-01 / 5. szám

beszéd felett, első pillanatra talán megütköztek is, csakhamar lecsillapodtak, miután egy nagy erkölcsi tanulsággal lettek gazdagabbak, azzal t. i., hogy a jó keresztyénnek kötelességei vannak önmaga iránt is. Mitrovics nemes szivében krisztusi szelidség ós szeretet lakozott. S bizonyára ő neki magának fájt legjobban, a midőn papi hivatását követve, a szigorú, sokszor bántó szókimondást nem kerülhette el. Az a mélységes szeretet, mely őt jellemezte, családi életében ós barátaival szemben sohasem veszített erejéből. Utoljára fiánál, az ón kedves öcsémnél s az ő legbizalmasabb, legbensőbb barátjánál, a sárospataki főiskola kitűnő tanáránál találkoztam vele. Talán érezte, hogy napjai immár meg vannak számlálva; azért jött el búcsút venni azoktól, a kiket szive egész melegével szeretett. El nem titkolható aggodalommal figyeltem meg az akkor lábbadozó beteget, a mint hűséges felesége oldalán, boldognak látszó, de mégis bágyadt ós lemondást kifejező tekintettel legeltette szemeit családján ós régen látott hű barátain, Nem mondta, de tekintetéből kiolvastam, hogy az élet küzdelmei, ha nem törték is még meg: a harcznak immár elébe helyezi azt a nyugalmat, a mi csakis egy szerető család körében található fel. Eszembe jutottak a költő szavai: Hányszor megállunk a Heraklesz-úton : Küzdésre késztet dicsvágy s büszke én. De a szív csendes nyugalom után von; Pázsitra, gyepre, a szem vágyva néz. Lelkünk röpülne, túl minden határon, De bágyad a test és ólom-nehéz ; Fölvillanó vágy, hamvadó remény ! Küzdelmöket de sokszor érzem én. Az ő reményei is mintha akkor már hamvadni kezdtek volna s szive mintha csendes nyugalom után áhítozott volna. A roskadozó test kezdte elveszíteni rugalmasságát, csak a lélek maradt a régi. Beszédes ajkai megnyíltak. Elmerengett a multak felett s az édes visszaemlékezések szárnyain magával ragadott bennünket is, azokba a magasabb régiókba, a hol a tiszta, önzetlen barátság jótékony melege árasztja el keblünket. Ezzel a jóleső, meleg érzéssel váltam ón el tőle akkor, a mikor a viszonyok kényszerítő hatalma elsodorta őt abból a munkakörből, a hol oly sokáig együtt dolgoztam vele, s ugyanez az érzés vett rajtam erőt, midőn amaz emlékezetes estén búcsúztam tőle. Ezentúl már az én barátságom csak emlékét fogja ápolni annak az igaz, jó barátnak, kinek sírja felett a magyar protestáns egyház soha el nem muló, hálás kegyelete őrködik. Ballagi Géza. A szegény kórházi betegek! Több éve már, hogy a tiszántúli egyházkerület szatmári értekezletén előadást tartottam a diakonia ügyében, s azt az indítványt tettem, hogy tegyük a debreezeni kórházi telepet diakonissza-képző intézetté. De hiába! A debreezeni egyháztanács nem úgy gondolkodott, mint a szatmári értekezlet, mely az indítványt egyhangúlag magáévá tette, s a debreezeni egyháztanácsot ez ügyben meg is kereste. Es ez az ügy nyugszik évek óta, holott a kiáltó szükség megvan még ma is, sőt megvan fokozott mértékben. A szegény prot. betegek vigasz nélkül vannak; a kik pedig vigaszt kérnek, azok mellett apácza olvas és imádkozik. Szegénységünk csak annyit sem enged meg, hogy a kórházba lelkészeket küldhessünk; csak ha temetés van, megy oda a lelkész, hogy a koporsónál tegyen szolgálatot. Bizony a pápás egyház ezt a helyzetet nagyon kiaknázza. Hemzsegnek az apáczák mindenütt s folyvást szaporodnak. Itt van p. o. az erősen protestáns Békésmegye! A mikor ennek óriási méretű kórháza kiépült, az akkori főorvos, dr. Kovács István, tanácskozás tárgyává tette a diakonisszák alkalmazásának a kérdését; de eredmény nélkül, miután diakonisszákhoz jutni nem tudott. így történt azután, hogy az apáczák bevonultak ide is! S hogy mi ennek a következménye, és hogy a kórházakban mi hódításokat tesz ezzel a pápás egyház, arról mólyen hallgat a krónika. Sőt e veszedelemnek még csak a lélektani alapkérdéseivel sem foglalkozunk, mintha ez az ügy ránk nem is tartoznék. Hejh! pedig itt vannak csak az igazi nagy veszteségeink. És a mi a helyzetet még aggasztóbbá teszi: ez az, hogy ezek a czél szempontjából nagyon ügyesekké nevelt apáczák, hovatovább jobban ós jobban megnyerik az osztatlan társadalom rokonszenvét. Attól félek, hogy késő lesz majd az ébredésünk. Nagy baj az, szörnyű nagy baj, hogy két táborra oszlottunk, s hogy a belmisszió barátai ós ennek elítélői még ma is sok tekintetben szemben állanak. De hogy ez így törtónt, volt abban valami része azoknak is, a kik a belmisszió túlfeszített dolgaival szelet vetettek, holott pedig a magyar prot. egyház viszonyai csendes és tapintatos eljárást kívántak