Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-10-11 / 41. szám

gésekben. De ez talán nem érdemel hitelt, mert felekezetbeli ember mondja? Úgy talán hitelt adunk az ellenfélnek. Plinius, Traján római császár helytartója, Bythiniában, Kisázsia egyik tartományában, azt írja időszámításunk Il dik századának elején (115) Krisztus híveiről a császárnak, hogy bámulatos szeretetök nemcsak egymás iránt, de általában embertársaik iránt. S ezen szeretet milyen alakot öltött a közösségben? Nemcsak szombat napon gyűltek egybe közös könyörgésre, az apostoli levelek s az ó-testámentomnak a szombat napokra kitűzött szakaszaiknak olvasására, de könyörgéssel kezdték s fejezték be a napi munkát, s hogy megerősítsék a Krisztussal való szövetséget s szilárdítsák az összetartást maguk között: „megtörék a kenyeret s elvivék azt a betegeknek, sőt a foglyoknak is". Ezt mívelték a diakonok s a diakonisszák. A szegényügyet úgy próbálták megoldani, nevezetesen Jeruzsálemben, hogy vagyonközösséget alapítottak; — de ez rövid, igen rövid ideig tartotta fenn magát, csakhamar megszűnt. Meg kellett szűnnie, mert az egyéniség nem érvényesülhetett vagyonközösség mellett. Szívesen engedtek az öregek (presbiterek) tanácsának s a püspökök vagyis felügyelőik vezetésének. S ez jól volt így; mert megnehezült felettök az idők járása s nehéz volt az egyesnek eligazodni, még ha bírt is az igazság bátorságával felfelé is, lefelé is! De ott settenkedett a kisértő, különösen azok körül, kiket a testvéri bizalom vezéri szerepre szólított. Ezekkel nagyon is megkedveltette a vezéri szereplést s kedvessé tette azt a hatalom érzete által annyira, hogy a testvér úrrá lett, megkülönböztetve magát még öltözékében is minden más embertől, visszasülyesztve a szolgát régi rabszolgai helyzetébe; csakis a családanyát tűrte meg valamennyire keresztyénségadta méltóságában. S megkezdődött ismét a harcz ós háború az életben testvérek között is, az érdek elkeseredett harcza ! S a mi ezt még inkább növelte, az volt a lélekismeret erőszakolása a hatalom bitorlói által! De hát minek is mondom mindezeket? Hiszen ezek ismeretesek mindnyájunk előtt? Azért elevenítem fel mindezeket néhány vonásban, hogy okuljunk a múlton, hogy lássuk, mire van szükségünk a jelenben is ós mit kell kerülnünk a jelenben s jövőben egyiránt! ? Egyházunk alapkövét, azon fundámentomot, a mely egyszer vettetett, ne mozgassa senki. Jézus Krisztus hívei vagyunk, maradunk, az egy Isten, a mi szerető Atyánk szolgálatában. Ezt kell hirdetnünk minden alkalmatos ós alkalmatlan időben; ezt tegyük mint nemzeti papság ; ezt tegye különösen az, a ki erre hivatalos, tegye nemcsak Isten házában és az iskolában, de ugyanígy családja körében, házában és a házon kivül; vezesse az élő kútfőhöz a reábizottakat, építse Isten országát az igazságot szomjúhozó lelkekben 1 S mindebben ki lehet, ki legyen leghatalmasabb segítőtársa ? Maga a hitves és élettárs! Minden papnénak diakonisszának kell lennie, ki szives-örömest szegődik a belmisszió szolgálatába. Mit is akartam ezzel mondani? Nem mást, m. t. közgyűlés, minthogy a jóravaló papné közreműködése mellett mindinkább érvényesül az evangeliom a társadalom különböző rétegeiben. S ez sem marad magára! A melegen érző sziv talál rokon szivekre I S az ilyen szövetségnek csak alakot kell adni s érvényesülni fog minden irányban a jótékony, szivet-lelket megnyerő közreműködés! Csakhogy itt a pap ne akarjon vezérszerepet játszani, ne akarjon parancsolni ! Mint jegyző vagy titkár irányítsa a megalakult egyletet; szerkesszen számára alapszabályokat, mennél kevesebb §-ban, s legyen azon, hogy a tagsági díj lehetőleg csekély legyen; netán 1 korona egy egész évre, hogy az egyház szegényebb része elvállalhassa a hozzájárulást önkényt, zúgolódás nélkül. S hogy ezt megtegye, e czélból kerestesse fel a tagokat az egylet elnöksége, a gyülekezetnek a közreműködésre kiszemelt s erre felkért leányai által. Ezektől nem fogják megtagadni az elvállalt járulók rendes időben való beszolgáltatását; sőt ha nem is mindig, de a legtöbb esetben megtoldják a csekély járulékot szabad adományaikkal. Az így gyűjtött kisebb-nagyobb összeget fordítsák kitűzött czéljaikra; de nem teljesen. Mint a jó gazda, takarítgassanak meg belőle valamit rendkívüli szükségletekre s nagyobb alkotásokra. Első s főczélnak tekintsék az elhagyatott szegény árvák s az elaggott, munkaképtelen szegények gondozását. A mód e tekintetben különböző lehet. Csak óvakodjunk a kaszárnya-rendszertől s az összezsúfolástól, akár árvaházakban, akár az aggokat ápoló intézetekben. A családias rendszer itt a legkedvezőbb eredményt biztosítja! E mellett nem szabad megfelejtkezni a gondozottak meglátogatásáról s a folytonos felügyelet gyakorlásáról. Ezt az egylet a bizottság tagjai által gyakorolja. Ezután kiterjeszti munkakörét az iskolákra s óvókra vagy menhelyekre; ezek berendezésénél tevékeny részt vesz, az intézetek szegényeit felöltözteti, ellátja őket a szükséges taneszközökkel, fizeti érettök — ha kell — a tandíjat; szóval, anyai szívvel s éber szemmel őrködik felettök. Belevonja működési körébe a netaláni szórvány híveit, különösen a szórvány konfirmandusait, a viszonyoknak leginkább megfelelő módon. Odaállít már az elemi iskolák magasabb leányosztályaiba, — netalán a harmadik osztálytól kezdve, kézimunkatanítónőt s az ezen tanításban való részvételt kötelezőnek mondatja ki az egyházi elöljárók által. S a mi nem nagy kiadással, hanem csak inkább utánjárással van összekötve, s a mi faluhelyen is lehetséges s leginkább szükséges, kiképeztet betegápolókat, akár az Erzsébet-kórházban, akár más helyen s így kiterjeszti áldásos gondjait az egyház betegeire is a nélkül, hogy diakonisszát kellene alkalmazni. S így munkakedv mellett, melyet az igazi hittestvéri szeretet éleszt s ápol, kiterjeszti a fenforgó szükség s a viszonyok szerint mindinkább fejlődő működését a belmisszió egyéb számos ágaira, melyek alig előszámlálhatok.