Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-30 / 35. szám

szerűség ós köztisztelet a több gyermekű hű feleséget, a ki: mater liber honorata. A szószók és tanszók pedig úgy dicsőítse a hazaszeretetet, hogy népünk még ámításokra se vándoroljon ki. En a hivatali elődöm idejéből sok helyes elvi kijelentést [ olvasok, melyeket követendőnek hirdetek, következetes kitartással. Elég legyen most a külső-somogyi esperessóg egyházi értekezletének alapszabályaira utalnom. Azoknak alkalmazásától közviszonyaink javulását reményiem. Ki van ott emelve, hogy legfőbb czélunk legyen a sok részről elhanyagolt krisztusi életre ébreszteni minél többeket. Az Úr az út, élet, igazság. Yia, vita, veritas. Ne lankadjunk a belmissziói és egyháztársadalmi tevékenység megkedveltetésében. Buzgólkodjunk azon, hogy az óvodák és az iskolák: Istenhez kalauzoló vallás-erkölcsi irányt kövessenek. A lelkészek, tanárok, tanítók, presbiterek s az ő családjaik járjanak szorgalmasan az isteni tiszteletre, éljenek rendesen az úrvacsorájával, jó példát adva a gyülekezetnek. Egyházaink alapítsanak parochiális könyvtárakat, melyekből a hit és morál szeplőtlen olvasmányai terjedjenek. Élénkítsük a társulási szellemet, mely jótékonysági, mértékletességi, emberbaráti s egyéb ethikai czélok körül csoportosítja az erőket. Hirdessük az Isten békéjét a papok ós tanítók közt. Az iskola tisztelje az egyházat, mint a leány az édesanyját. Ápoljuk, tartsuk fenn a jó egyetértést az egyházi és világi elemek közt, keressük a testvéri viszonyt a felekezetek közt, az egységes, oszthatatlan magyar nemzet dicsőségére. És mivel az Űr a mindennapi kenyérért való imádkozásra is megtanított, állítsunk takarékmagtárakat, gazdaszövetkezeteket, hogy lássák a hívek, hogy az egyháznak áldó édes anyai kezei az anyagiak terén is érezhetők. A gyülekezetek gazdasági felvirágoztatása a lelkiekre is jótékonyan fog hatni. Helyesen indítványozta az esperes úr, hogy mindenik egyház készítsen magának reális alapokon nyugvó költségvetést. A mit a gyülekezet evangeliumi hitbuzgóság ós áldozatkészség mellett se bír fedezni, azt kérje az egyházmegyétől. Az egyházmegyei költségvetés hiányának pótlására nyújtson segélyt a kerület. Az 5 kerület költségvetésének hiányát fedezze az állam az 1848: XX. t.-cz. szellemében, a nélkül, hogy állami egyh azza kellene átalakulnunk. íme ez a sok helyes kijelentés gazdag programmot alkot. Nincs szükség] másra. Csak ezt láthatnám megvalósulva! Nagyérdemű elődöm, kiről a közgyűlés jegyzőkönyve oly szépen emlékezik meg, búcsúlevelében azt írta, hogy «a mit az egyházmegye érdekében tennie kellett, azt szives készséggel tette. Igyekezett megfelelni kötelességének)). Boldog a távozó gondnok úr, hogy a mit írt, azt joggal írhatta magáról s ugyanazt méltán mondjuk róla, hálás elismeréssel mindnyájan. Azon leszek, hogy egykor ón is hasonló búcsúszavakra legyek feljogosítva. Reményem horgonyát a kegyelem Istenére bízom, a ki az ő kijelentését őseinknek Kálvinnal magyaráztatta meg. A kalvinizmusban kimeríthetetlen erő rejlik. Ez volt a küzdelem iskolája, az energia akkumulatora Magyarországon. Előttem ideális fényben ragyog a Kálvinféle férfias gondolkodás, szókimondó kritika, a fegyelem szigora, a puritán jellem tisztasága. Én, a ki az evangéliumnak általa átszűrt tejével táplálkoztam, az ő instituczióinak szellemében, úgy, a mint azt a magyar géniusz nemzetivó tette, kívánom szolgálni egyházamat ós ezzel hazámat. A pátronázsról, vagyis a rabok és azok családja fölött való gyámkodásról. Az emberi természet alapjában nem változott semmit évezredek óta, sőt mondhatjuk kezdettől fogva. Az ősember szive ép úgy tudott szeretni és gyűlölni, mint a mienk. Sőt sokkal hevesebben, mert nem ismert korlátokat. Minket czivilizált embereket hány bűnös cselekedettől tart vissza a törvény korlátja és a társadalom kényszere ? Milyen sokszor elkövetnénk olyan tettet, a melyet vallási és erkölcsi érzetünk tilt, ha biztosak volnánk abban, hogy soha senki se tudja meg azt? Én részemről megvallom, van hozzá erkölcsi bátorságom, hogy megvalljam, hogy életemben sokszor voltam azon a ponton, hogy már-már elkövettem olyas valamit, a mi hitemmel, meggyőződésemmel ellenkezett, hogy elérjem azt, a miről tudtam, hogy rossz, de a minek bírásáért vérem lángolt s a mit agyamnak a szenvedélytől megvesztegetett fantáziája boldogságomra nélkiilözhetlennek tüntetett föl. És a ballépéstői csak az a gondolat tartott vissza, hogy: mit mondana a világ, ha megtudná ? Azt mondaná, hogy egész multam hazugság volt. Hogy bitoroltam a becsülést, a szeretetet, hogy méltatlan voltam arra a társadalmi állásra, melyet elfoglalok. És csak ekkor éreztem, hogy szabad ember létemre lánczra vagyok verve, hogy a kötelesség, a kötelességek súlyos bilincseivel vagyok lelánczolva. Igen, kötelékeink akkor okoznak fájdalmat, mikor megfeszítjük és bevágnak az eleven húsba, akkor érezzük azok erejét, mikor megkísértjük szétszakítani őket! Nos hát az ősembert s a czivilizáczió alacsony fokán álló embert az ilyen kötelékek nem feszélyezték. S ha feszélyezték, széttépte azokat. Féktelen szenvedélyei az isteni és emberi törvények durva megsértésére ragadták. A megsértett törvények tekintélyének helyreállítása aztán épen olyan durva, erőszakos módon történt, mint a megsértés. A büntetés egyetlen czélja a bosszú, a megtorlás