Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-23 / 34. szám

tünőbb oktatás arra, mit nem vihet ki az érczakarat s az emberi tudomány, mint egyik művének, eszméjének megtestesitése, a Dunát átfogó lánezhíd képe ? Vagy azok a pompásnál-pompásabb épületek? Á művészetnek minden egyes remeke egy-egy tanítómester, a ki bennünket a felsőbb eszmék felfogására, magasztos gondolatok megértésére tesz képessé. Mindegyik egy-egy eszmeárús, a ki hozzá oly olcsón adja drága árúját, hogy a legszegényebb is megszerezheti, még a lelkileg szegény is gazdagodhatik e kincsek által. És azért egészen helyes dolog az, hogy a legújabb korban nemzetek és kormányok oly sokat költenek a művészet tárgyainak a köztereken való felállítására, mert hiszen ezek, ezen tárgyak, nagyszerű taneszközök, melyek segítségével az életbe kilépett felnőttek is képezhetők,-a gyengeelméjűek is eszmékre szoktathatok. A hol azelőtt legfeljebb az utcza megszokott porát vagy sarát taposhatta a halandó, ott most legtöbb helyütt beruházott eszméket talál, vájjon nem rejlik-e ebben az oktatásnak kitűnő' eleme? Minden más színezetet nyer, minden közelié, minden mienkké válik a művészet által. Ki látta közülünk valaha a Krisztust? Senkii És ki látta közülünk a Krisztust ? Mindenki! A szép közel hozza a távolit, a földre hozza az istenit, a szépet! Krisztus képe, távoli vidékek, országok, emberek stb. képe, hajlamai, akarata, gondolkozás] modora mind-mind közelivé lesz. A művészet az, a mely a gyarló embert, a ki megszokta gondolata főkorlátait, formáit is a térben és az időben szemlélni, képessé teszi túl időn és túl a téren is látni; az embert, a ki csak a külsőt szemlélheti. képessé teszi a belsőbe is tekinthetni. Vájjon ki mondhatná még ezek után is, hogy a szép nem élesíti értelmünket? Hiszen megtanítja azt a legmélyebbe is bevágni, s képessé teszi azt a legmagasabbra is felszállni. A jövőt jelenti ki előtte, azt is revellálja. Vájjon ki ne hallott volna a „jövő zenéjéről". Hiszen Wágner Richárd már a sphaerák zenéjét is elleste s a jövőt is „elhegedülte" és „Zukunfts-Musik"-ja híressé, hogy ne mondjam hírhedtté lett! S vele ő maga is. Avagy nem képecskékkel, kirakó- s épületfácskákkal kezdik e mai napság a tanítást, az oktatást? Avagy a betűk is mások-e, mint az általok jelzett hangok képei? Vájjon ki ne tudná azt, hogy a beszéd- és értelem-gyakorlatokhoz szemléltetési ábrák, táblák, eszközök, tehát képek vannak már a magyar elemi iskolákban is behozva? És hát azok mások-e, mint a művészet produktumai ? Igaz ugyan, hogy néha utánzataikban nagyon is nem művésziesek, de az nem a művészet;

de a művész hibája 1 Vegyük hozzá még azt, hogy minden egyes művészeti remekmű, minden egyes művész új meg új, más és más szempontból tanít meg minket az illető dolgot, tárgyat, eseményt, eszmét tekinteni, vájjon ezáltal is nem tágul, nem szélesbedik-e látkörünk ? Nem gyarapodnak-e ismereteink? Nem élesedik-e értelmünk? Bizony a művészet isteni eredetű, mert hiszen az Isten az első s legkitűnőbb művész, mert hiszen akár költeménynek tekintsük a világot, akkor az Isten a legnagyobb költő, olyan költői müvet nem teremtett senki; akár egy művészi gépezetnek, élő organismusnak, olyat nem állított össze senki; akár építménynek, akkor is Isten a legkitűnőbb építész stb., szóval az Isten a legkitűnőbb művész, s a művészet isteni erő, s bizony, ha a művészet nem tanított volna bennünket egyre-másra, olyanok maradtunk volna, mint a chinaiak, a kiket a haladó világtól ezredéves falöv választott el, s a kiknél még legtöbb úgy van, úgy történik, úgy áll, mint Krisztus születése előtt néhány szép száz évvel. Pedig hát mi nagyot haladtunk. Hiszen mi a nap sugaraival festünk, villámmal beszélünk s röptünk gyakran gyorsabb a légszeldelő madárénál. Haladtunk! Óriásit haladtunk! Es pedig minden tekintetben. És hogy e világot már nem tekintjük „Yammerthal"-nak, a „nyomorúság völgyének",' a minek azt a régiek tekintették, az nemcsak azt mutatja, hogy boldogabbak vagyunk, mint azok voltak; hanem hogy a művészet társas életünk boldogításán hatalmasan dolgozott, mert hogy a művészet II-szor boldogítja társas életünket, az már onnan is világos, mert a) gyönyörködtet. Azt mondja Cherbuliez 192 1.; „a míg egy szimfóniát hallgatunk, oly titkos békességet élvezünk, minőt a világ sohasem nyújt". Az egykori diák azon okoskodásának mintájára: „a ki alszik, az nem vétkezik" stb. úgy is okoskodhatnánk: a művészet tetszik; a kinek valami tetszik, az jól érzi magát; a ki jól érzi magát, az boldog; tehát a ki a művészetet élvezi, az boldog és így tehát a művészet boldogító! De így nagyon hamar jutnánk tételünk végére, pedig pár szót még kénytelen vagyok koczkáztatni! Az ember lelkének szüksége van olyan kellemes fűszerre, a milyet a művészet nyújt a mindennapi élet kemény eledelei mellett, mert különben — pardon a hasonlatnak — rosszul emésztene a gyomor. A léleknek is van gyomra. A lélek is eszik. Á különféle gondolatokat, különféle érzelmeket, és ezekben a változatosságot csak úgy megkívánja, mint a test a konyha termékeiben. De igen kellemes dologgal is bizonyíthatok! Ott van a színház ! Nézzük; a karzatok, az úgynevezett „kakas-ülő" közönségét! Az egyik több napon át nem dohányoz, csakhogy eljöhessen, a másik beéri száraz kenyérrel, csakhogy megjelenhessen, és nem bánja, bármennyire préselik is, bármennyire odaszorítják a karzat vasához, bármennyire rátaposnak is a tyúkszemére — kitart! Miért, mert gyönyörködik! Hát az előkelő nézősereg? Lemond kényelméről, jobbról és balról szűkre szabott határok közé szoríttatja magát, szűk körszékekbe préselteti magát, kiáll egy kis tolongást, egy kis taszigálást, pár könyökdöfést, sőt még azt sem apprehendálja meg, hogy megszámozzák, mint a birói zár alá vett, vagy lefoglalt ingóságot, és mindezt miért? Mert gyönyörködik és gyönyörködni kiván! Mert a színházban szép darabot adnak. Azt mondják, hogy „Váljunk el!" vagy a „Csók"-ot adják, vagy a „Tündérhaj "-at, vagy „Mukányi"-t, s oly csend van, hogy senki sem mer mukkanni. Vagy a „Kornevillei harangok"-at szólaltatják meg, vagy „Pry Pál"-t tréfálják meg. Vagy az „Igmándi kispap" babáját énekeltetik meg, vagy „Orpheus (jár) az alvilágban", vagy a „Gerolsteini nagyherczegnő" exercziroztatja nagy hadseregét, vagy a „Gésák" tipegnek, vagy „Ócskái brigadéros" küzd, vagy a „Bor" folyik a deszkákon, vagy a „Kis herczeg"-nek foly az orra vére, vagya „Szép Galathea" jár a színpadon stb. stb. És a színpad által feltüntetett finom lélektani változatokban, élethű komikus jelenetekben, szép érzelmekben, szép dalokban, szép zenében úgy el-elgyönyörködik az ember, hogy elfeledi a nizzai, a temesvári, el még a „Ring-szinház" és más színház tüzét is, mert gyönyörködik, mert jól mulat. Vagy nézzünk csak meg egy bált! Ennek már előtörténete is mit mutat? Mennyi kellemes izgalmat, mennyi gyönyörködtető munkát? Mennyi édes reményt és édes várakozást? Hát a bál lefolyása? Komoly, tiszteletreméltó férfiak, tisztes mamák lemondanak az álomról, le a nyugalomról és ha talán bóbiskálnak is és ha talán meg- és elfáradnak is, kitartanak éjfélig, éjfélen túl, be