Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-23 / 34. szám

nem akarta a keresztyéneket minden megkérdezés nélkül büntetni és a császár igazat adott neki. Plinius a keresztyének isteni tiszteletéről szólva, ezt jegyzi meg : soliti erant carmen Christo quasi deo dicere secum in vicém ; ebből Iíalthoff azt szeretné kiokoskodni, hogyha az első keresztyének a Christo quasi deo» zengtek antiphoniákat, akkor a Krisztus nem lehet történeti emberi személyiség. De joggal utal rá Henke professzor, hogy Kalthoff nem tud különbséget tenni az «ut» ós «quasi» között. Suetonius, Hadrián császár titkára, Claudius császár életrajzában a következő, elég ismeretes .szavakat írja : «Judaeos impulsore Chresto assidue tumultuantes Roma expulit». Ezt a császári ediktumot említi az Ap. cselek, könyve is (18:2). A Chrestus név pedig a rómaiak között korán elterjedt formája volt a Christus^nak. Celsus, görög eclectikus philosophus, a keresztyónségnek ez a nagy ellensége, ki a zsidóságnak a Krisztus követői iránt tanúsított gyűlöletét a pogányság megvetésével egyesítette, «Igaz beszéd® cz. töredékesen ránk maradt művében vagy nyolczvanszor hivatkozik az Uj-testamentomra. Az apostoli kor közvetlen szomszédságában élt, szól a Krisztusnak szűztől születéséről, a keleti bölcsekről, Heródes kegyetlenségéről, a Jézus názárethi tartózkodásáról, megkereszteltetésóről, a tanítványok választásáról, a csodatótelekről, Júdás árulásáról, Péter tagadásáról, a szenvedés történetéről és a feltámadásról. íme, nem is kell mélyebben belehatolnunk profán irodalomba, mégis mindjárt azt a megdönthetetlen tényt látjuk magunk előtt, hogy a Jézus halála után 15—20 évvel találunk a profán íróknál oly eseményeket, a melyek a Krisztus személyéhez kapcsolódnak (a Suetoniusnál említett kiűzetés a Kr. u. 40—45. évekre esik), valamint azt is, hogy a palesztinai keresztyénségnek a Jézus személyes működésére való visszavitele, Pontius Pilátus procurator alatt történt kivégeztetése ép oly bizonyos, mint az ó-kori történetnek akármelyik igazolt ténye. A Kalthoff-féle hypothesist ós a profán irodalom bizonyságtételét ismertető sorainkat a túl-liberális Henke professzornak a felsorolt külső bizonyítókok felett tartott szemlélődése végeredményeivel be is zárhatjuk. Nagyon sokat foglalkozott ő az evangéliumokkal kommentárok vezetése mellett és a nélkül is. Mint egy vegyész vizsgálta ez Írásokat, s azoknak némely alkatrészét elejtette, ccde a Máthó és Lukács evangéliumában feljegyzett Krisztusi beszédekben, a Márknál található őszinte elbeszélésekben mindig maradnak részek, melyek minden megosztási kísérletnek ellenállának; részek, a melyekről az én őszinte, elfogulatlan lelkem így van meggyőződvej: ilyeneket ember nem cselekszik és nem talál fel, ilyeneket nem eredményezhet az eszmények megvalósítására irányuló törekvések öntudatlan összehatása . . . Nem, itt egy őseredeti, tiszta, sajátságos élet van, a mint egy hatalmas, eredeti személyiségből kiárad, egy személyiség, a milyen még sohsem volt s a milyet még egyszer nem szülnek az eljövendő századok)). íme, így szól a filologus, a bölcsész ós a történész, mi pedig csak azt mondjuk : Te vagy ama Krisztus, az élő Istennek fia! Molnár János. TÁRCZA. A művészet és erkölcs viszonya egymáshoz. (Folytatás.) Igen mondhatjuk, hogy az aesthetikai képzés növekedtével növekszik a míveltség az emberek között, mert hiszen mik a művészet termékei? Beruházott eszmék 1 S a művészet által mi emberek észrevétlenül is emberekké leszünk, a kiknek eszméik vannak. Egy nagyszerű dóm szemlélésénél azt szemléljük, hogyan emelkedik a földi, a gyarló, a véges ember a magasba fel-fel a csillagos égig s azon is túl az istenségig. A gót csúcsívek élein végig simul tekintetünk fel a csúcsig s ott állapodik meg a legmagasabb ponton, azalatt meg lelkünk az égre tekint, s ott áll meg az istenségnél. Egy byzantzi kupola meg mint egy mennyország életkörét tünteti fel. És én készséggel elismerem, hogy bizonyos magasabb vallási eszmék iránt voltaképen azóta vagyok tájékozva, mióta a drezdai királyi képtárban Raphael sixtusi madonnájának eredetijét volt szerencsém csodálhatni. És készséggel megvallom azt is, hogy imádkozni voltaképen csak akkor tanultam meg igazán, midőn a lipcsei városi képtárban ama képet megértettem, melyen a nagymama imádkozni tanítja unokáit. Mert míg beláttam, hogy a kis fiú durczás arcza egyáltalában nem árulja el azt a hangulatot, mely az imádsághoz illő (kényszerítve nem lehet imádkozni), a nagyobbik fiú közömbös arcza, melyen meglátszott, hogy teszi, mert megszokta, sem fejezi ki a helyes érzelmet, mert hiszen az imádság nem valami olyan megszokott szakmányszerű napi munka; addig, úgy hiszem, teljesen jól értettem meg a kép lényegót, midőn egy odajött s önkénytelenül is összekulcsolódott kezű, imái gondolataiban elmerült, hívő arczú, szelid képű leánykának elmerülését, elmélyedését az isteniekbe tekintettem fődolognak. Mert hiszen az imádság valóban az embereknek bensőséges elmerülése az isteniekbe, az istennel való lelki társalgása, elmélyedése az isteniekben. És én azt hiszem, hogy a mint én voltam képes tanulni a művészet által, úgy képesek mások is. Avagy nem úgy áll-e? Kell-e dicsőbb tanítás arra nézve, hogy mi magasztos gondolat az: meghalni a hazáért, mint a szigetvári hős, Zrínyi Miklós képe, mely azt a várból való kirohanása közben, ama átszellemült arczezal tünteti fel? Kell-e ékesen szólóbb tanítás arra nézve, mily nagy gondolat az, a hazáért élni, áldozni, fáradni, szenvedni, mint a mi Széchenyink szobra? És kell-e ki-