Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-23 / 34. szám

risóg valódi, egyedüli és legmélyebb tárgya marad mindenkor, mihez minden egyéb alárendelt viszonyban van. Es ez a harcz mindenkor érdekel bennünket; a mások megmutatott hite erősít, a velünk szembeszálló hitetlenség nagyobb erőkifejtésre, buzgóságra ösztönöz. Azt is gyakran látjuk, hogy a hitetlennek hirdetett életek másként végződnek. Diderot, a híres encyclopaedista, kit mindenki megrögzött atheistának tartott, élete vége felé megszokott környezete előtt egész előbbi gondolkozásával ellenkező hangon és értelemben nyilatkozott az evangéliumokról. Rousseau megalázkodott azon nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az igazságot. A fatalista Bonaparte Napoleon, a ki egyptomi hadjáratában az Új-Testámentomot a Koránnal együtt «Állambölcseség» czímén egyesítve vitte magával, a legmélyebb csodálat hangján szólott a krisztusi erkölcsiség tisztaságáról, fenségéről és szépségéről s nyiltan vallotta, hogy a Jézus Krisztus nem ember. Dr, Channing, az amerikai unitárizmus büszkesége szerint a Jézus több mint pusztán emberi lény, s Ő benne örökkévaló gyönyör forrása található. JRenan, a kinek iránya nagyon ismeretes, nem moncl egy helyütt kevesebbet, minthogy Krisztusban Isten lakozott stb. Legújabban Kalthoff brémai lelkész (!) támadta meg az evangéliumok tanítását, s a keresztyén egyházak közös Krisztus-hitét. Néhány hónappal ezelőtt adta ki «A Krisztus-kérdése (Das Christus-Problem) czímű munkáját, a mely érthető megdöbbenést keltett mindenütt azon merész állításával, hogy a názárethi Jézus sohasem is élt. Szerinte voltak zsidó-messiási gyülekezetek, a melyekben a messiási reménységet különösen ápolták, de más, nem-zsidó elemeket is egyesítettek magukban. E szekta híveinek Róma volt a középpontja, itt költettek (!) az evangéliumok, Trajánból lett Tiberius, Pliniusból Pontius Pilátus ós így tovább. Kalthoff a maga hallatlanul merész hypothesisét mindenekfelett arra alapítja, hogy a profán irodalom hallgat a Jézusról. De ez az állítás ópenséggel nem igaz, hanem vagy rosszakaratnak, vagy tájékozatlanságnak, vagy épen nagymérvű tudatlanságnak eredménye. A profán írók nem hallgatnak a Jézusról; beszélnek róla, ha czélzatosságuk vagy maga a feldolgozandó anyag érintkezésbe hozza őket a Názárethivel. Hogy keveset mondanak, könnyen megérthetjük, hiszen voltak rájuk nézve sokkal fontosabb és közeiebről érdeklő dolgok, semmint hogy tüzetesen foglalkozzanak egy szerintük csak ábrándos és fanatikus szekta dolgaival. Josephus, az ünnepelt zsidó pap és történész, igen természetesen csak töredékes feljegyzéseket adhatott. Mert különben meg kellett volna emlékeznie népének messiási reményeiről, miáltal felkölti a gyanakodó Domitián császár bizalmatlanságát ós veszélyezteti móltóságát, fényes megélhetését, vagy tán életét is. Josephus okosan elhallgat mindent, a mivel népének árthatna. ccA zsidók régiségei)) cz. művében (XVIII. könyv III. fej. 3. czikk) így ír: «E tájban élt Jézus, egy bölcs ember, ha helyes őt embernek nevezni, mert csodadolgokat cselekedett: 7rapaSó£cov spycov 7coi7]v'ií<;. Ő vala a Krisztus: Ő Xpiotö? OOTOC -/jv..,. a róla nevezett keresztyének felekezete máig sem enyészett el». — Továbbá a XX. könyv IV. fej. 1. czikkóben, a hol Jakabnak Ananus főpap által 62-ben törtónt kivógeztetésóről szól, a Jakab nevéhez hozzáteszi: «a Jézus, az úgynevezett Krisztus testvére». Közbevetőleg megemlékezhetünk a Talmudról is, «a zsidó theologia ós jogtudomány, a rabbinikus bölcseség és bolondság ezen óriási tárásról, a melynek első része, a Misna, bár azon a a vidéken •— Tibórias városban, a Galilei tenger mellett — szerkesztetett, hol a Jézus élt és működött, hallgat a Krisztusról. De már a második rész, a Gemarah, ós pedig úgy a jeruzsálemi, mint a babyloni, megemlékezik a Jézusról ós koncedálja az ő csodáit — a farizeusok értelmezése szerint. Tacitus, ki az első század második felében és a második század első negyedében élt, midőn a Nero-féle üldöztetésről beszél (Annales lib. XV. cz. 44), világosan bizonyítja, hogy a Krisztus Tiberius császár uralkodása alatt Pontius Pilátus által kivégeztetett, valamint azt is, hogy tényleg beteljesedett a jóslat, melyet Krisztus Jeruzsálem lerontásáról ós a- zsidó nép szétszóratásáról jövendölt. Kalthoff ugyan még a Tacitus bizonyságát is hagyományon alapulónak szeretné feltüntetni, holott Tacitus is ismeri Suetoniussal együtt a törvényt: cchaud proinde (christiani) in crimine incendii (Romae) quam odio generis humani convicti sunt. Az ifjabb Plinius, Tacitus és Traján császár kortársa ós barátja, 107. körül Trajánhoz intézett levelében szintén szól az első keresztyónségről ós említi a Krisztust. «Szent kötelességem — így szól — óh császárom, minden kétes esetben hozzád fordulni, mert ki tudna engem jobban vezetni ós tanítani? Mivel keresztyének elleni vizsgálatban még sohsem vettem részt, nem vagyok tisztában sem a vizsgálattal, sem a büntetéssel)). Plinius azután azt kérdezi, hogy a bevádoltakat pusztán keresztyén létükért, mielőtt az ő keresztyénsógükből szükségképen folyó bűnöket, (flagitia cohaerentia nomini) elkövetnék, kell-e büntetni ? Az engedékeny, szelid Plinius