Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-08-16 / 33. szám

Az „Elítélt alkotásu

e fejtegetéseit, melyeken az írónak egész világ- és életnézlete fölépül, melyekben a ker. hittan egyik mélyreható kérdéséről alkotott felfogása is kifejezésre jut, nem mindenben osztja az exegesis, mely másként magyarázza az idézett helyet és nem mindenben írja alá, sőt a konklúzióban ellenök szól úgy a kálvini dogmatika, mely a predeszlinácziót, valamint a filozófiának amaz iránya, mely a determinizmust hangoztatja és vallja a cselekvés szabadságának kérdésében. Megvallom, hogy engemet sem elégít ki, tökéletesen és teljesen előttem sem világítja meg ez az elemzés mindazt, a mit kerestem benne, bár készséggel jelentem ki, hogy mélyebben járó okoskodást aligha találni egy-egy predikáczióban. Valami hiányzik belőle, a minek ott kellene lenni, a mit a ker. prédikátornak szabatosan és erőteljesen kellett volna rajzolni, ha mindjárt csak egy-két vonással is: az Úr Krisztus alakja. Én az emberi bűnösségről nem tudok úgy szólni, hogy ne mutassam fel azt, a ki megigértetett az Édenben, kiről szóltak a próféták és a ki hordozta a mi terheinket. S ha az író álláspontján a Gondviselés egy folytonos tökéletesedésre hivatott világot alkotott, nem kell-e előtérbe állítani azt, a ki először és egyedül igazán mutatott rá a tökéletesedés folyamatának végső pontjára, az Istenre s a ki a haladást törvényként írta be a szívbe : „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!" Ámde e még sokáig folytatható megjegyzések eltérítenének czélunktól. Láttuk fentebb az író fejtegetéseinek rezultátumait s most ezeknek a perspektívájában lássuk fel-feltünedezni az élet egyes jelenségeit, egyes kérdéseit, a mint megvilágosíttatnak, a mint megfejtetnek. Az ember az erkölcsi tisztaság őrévé és fentartójává hivatott Istentől, de ő maga tisztátalanná lett. Vájjon mi a jellemvonása egyiknek is, másiknak is: a tiszta és a tisztátalan lényeknek? Erre a kérdésre „Az új vih'ig magvai"-ban felel az író (I. Móz. 7- r. 1—3. v.), s ez a beszéde szorosan csatlakozik az elsőhöz. Az özönvíz árjai elől bárkába menekülő Noéval átültettet az Úr az ó-világ tiszta és tisztátalan lényeiből annyit, a mennyi magunknak a földön megmaradására elég. Tökéletes teremtményeket kiván s mégis a romlott világ magvaiból akarja előállítani azokat ? Hogy kell ezt érteni? Úgv, hogy az Úr látta azt, a mit Noé nem látott, a mit mi is gyakorta nem látunk, de a mit ismét a Krisztus tanítása teljesen megvilágosított. Látta a bárkába halmozott tömegek tárgyaiban s mi láthatjuk a mi világunk lényeiben azokat a tulajdonságokat, azokat az alapvonásokat, melyek határvonalait képezik az új világnak, a melyeken mint kettős sarkponton ennek élete emelkedik. E pontok egyike szilárd s rajta sarkallik a világ állandósága, a másika változó s ennek tüneményeiben rejlik a fejlődés képessége. Amott a tiszták állandósága, itt a tisztátalanok változása egymásra hatásában, összefüggésében áll a jó és gonosz egyensúlya. A fejlődés, a tökéletesedés csak úgy és azért lehetséges, mert a rossz, a tisztátalan nem állandó, hanem változó, módosuló, levetkezhető, nem örök, hanem születik és meghal, odatapad az állandóhoz, de annak létét nem veszélyezteti, sőt annak értékét feltünteti, utoljára pedig a teljes kipusztulás vár reá, mert a ma még látszólag meglevő tüneményei vagy képtelenek a halandó léttel fejlődve megtisztulni, az állandó elembe beolvadni s ezért hullanak le a haladó világ repülő bárkájáról vagy tisztulásképesek s megtisztulván, levetkezik előbbi lényegöket s a megjavulás által halnak meg a gonosznak. A jó, a tiszta ellenben állandó, nem változtatható, élete föltétlen, biztos és valóságos s csak ennek az uralma lehet általános. Es a tökéletesedésre hivott emberre Isten épen azt bízta, hogy e jónak, e tisztának magvait a világban megőrizze s a tisztátalan megtisztításának szerepét, a világnemesítés nagy munkáját magára vállalja, hogy hasson a tisztaság hatalmával, mint a hogy ezzel gyógyította a romlottságot és tisztátalanságot az üdv Fejedelme. íme ily mélyen tekintünk be az író vezetése mellett a jó és rossz, a tiszta és tisztátalan lényegébe — egy predikácziónak a keretében. Hálás dolog volna mélyen járó fejtegetéseit a többi kérdésekben is, melyeket kése alá vesz, egész a részletekig követni, de terünk nem engedi, időnk gyors áttekintést sürget. Az Örök harczban a jó és gonosz közötti örök ellenkezés s elvégre a jónak tökéletes győzelme a Krisztus által, a Karácsonyi evangéliumban annak rendkívüli jelleme, a Régi és új építményekben az ó-világ alkotásainak s a keresztyénség tökéletesebb építményeinek párhuzamos rajza és a többiek egyenként méltók lennének mind arra, hogy ismertessük s ismerjük. Vannak e beszédek között olyanok, melyek egy-egy szinte feledésbe ment igazságot bontanak ki a homályból, minő a Nagypénteki igazság, melyben a Krisztus önkéntes áldozatának eszméjét fejti ki; van olyan is. melynek felfogása teljesen elüt a bibliai tantól; ilyen a Testi és lelki áldás, melyben Ezsau jellemét egy egészen különös nézpontból rajzolja az író. Némelyik beszédnek sajátságos és meglepő az okoskodása, minő pl. A keresztyén szabadság vagy a II. köt. áldozócsütörtöki predikácziója: Az Úr Jézus mikor ment és mikor nem ment meny országba? A Virágvasárnapifény- és árnypontokban Jézus utolsó jeruzsálemi útjának megkapó mozgalmait és mozzanatait gyűjti egy képbe, a másik virágvasárnapi beszédben pedig a Krisztusban megjelent ige által áthatott és fölrázott szunynyadó emberiségnek állásfoglalását a Krisztus mellett mutatja fel. Mindezek a beszédek s az itt nem említettek azt a benyomást teszik az olvasóra, hogy az írónak szemei az élet mezőin meglátják a virágot is, melyet ápol az emberiség jobb szelleme, a gazt is, mely örök harczot folytat amannak tenyészése ellen. Pillantása áthatol a sötét mélységekbe is, hol az emberi nem botlásainak, tévedéseinek gyászos halottai feküsznek ós nézése nem fárad el, ha a napba tekint, honnan a magasabb igazságoknak s az üdvnek forrása áradoz. Kutató elméje a