Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-07-26 / 30. szám

heviilésökben, talán véletlen is bűnössé lett elítéltek össze voltak zsúfolva a rablógyilkosokkal, többszörösen bekerült régi gonosztevőkkel! Az ilyen darabokban előforduló egy-két józanabb erkölcsi szó épen úgy hangzik, mint a napilapok vegyes hírei közt azon jelentés: „X. Y. egész életén át nélkülözések között szerzett összes vagyonát, 150 ezer koronát a szegény árvák menedékházára hagyta. A nemes tett nem szorul dicséretre". De az illető lap illető számában és több napon át minden számában hasábokon és hasábokon van elbeszélve: hol van a királygyilkos Bresci? Mit csinál Bresci? Téves utakon járó bölcsészek, hogy többeket ne említsünk: Schopenhauer és E. v. Hartmann, Nietzsche megtámadták a keresztyénséget, meg a vallást is s íme a mai hivők keble felfajdult s a vallási kérdés megoldása napjaink egyik feladatává lett. Némelyek túlságosan megijedvén, túlzásokba mennek követeléseikkel. A kor érzelmei, a kor gondolkozásmódja a költészetre is hat. Van költő, a ki amazokkal tart s nem érti: miért hagyják művei hidegen a nagy közönséget? Ne féljünk 1 A legszentebb, a legfenségesebb eszméket hirdető vallást, a vallás lévén a világtörténet legfőbb kérdése, mint azt Goethe mondotta, a legfőbb kérdésekkel foglalkozó a legszebb, legszentebb, legfenségesebb eszméket hirdető és megtestesítő művészet és így a költészet sem fogja cserben hagyni; hiszen világemlékezet óta leghűbb barátja, leghűbb útitársa volt az emberi életben, csak ne mondja magát vallásnak az emberi tételek azon tömkelege, a mely nemcsak az embernek istenhez való viszonyáról szól, de a pusztán emberi természetes viszonyokat is dogmákkal akarja meghatározni. Kétszer kettő négy minden dogma ellenére is! Ne féltsük a sokak által az erkölcsiség egyedüli alapjáról tekintett vallást sem. Az istenhit igen erős alapja a moralitásnak és a vallásnak, de mint legfőbb, legmagasztosabb eszme, a művészetnek is. Bizonyítják azt a legkitűnőbb művészek is, a kik legremekebb műveiket szentelték neki. Foglaljuk immár össze az eddig mondottakat. Tudjuk, hogy az emberiség nevelése, fejlődése azon az úton haladott, melyen az egyes ember fejlődik és kifejlődött és megfordítva is, az egyes ember fejlődésének azt az utat kell megtennie, melyen az emberiség haladott, míg az illető egyén korának, kora míveltségének magaslatára emelkedett. A gyermek szereti a szépet; de a szép neki eleintén csakis teljesen érzéki alakban jelenik meg; az pedig, a mi a szépben érzéki, az a külső, az alak, gyakran (a gyermeknél) az anyag. A gyermeknek nincsenek még, vagy nem tiszták még a fogalmai. A gyermek ínég nem tud abstrahálni, elvont fogalmakat alkotni, azokat összehasonlítani, öntudatosan ítélni s így a fogalmak fogalmai, az eszmék is ismeretlenek előtte. Csak lassan-lassan szerez tapasztalatokat: érzéki benyomásokat, lelki képeket, ismereteket. A gyermekkor körében mozog. A gyermekkor naiv jósága és gyarlósága képét mutatja. Nos, nézzük meg az őskort, nem mutat-e hasonlót. Művészetben és erkölcsiségben is gyermekkorát élte az emberiség akkor, midőn ismereteiben gyermek, tapasztalatlan gyermek volt. De majd serdülni kezdett, érni is kezd már. Minden korban tudott jót tenni, szépet alkotni, nagyot gondolni, — de természetesen a maga módja szerint. Ebből azt látjuk, hogy a művészet és az erkölcsiség is benne van abban a fejlődési folyamatban, melyet az emberi, nem művelődésének mondunk. A művészet és az erkölcsiség hol emelte az emberi művelődést, hol pedig emelkedett ezáltal. Azért olyan fontos alkotó eleme az emberi művelődésnek, azért olyan fontos szakasza az emberi művelődés történetének a művészetről és annak fejlődéséről és az erkölcsiség fejlődéséről szóló szakasz. Az emberiség fejlődése egészében halad. Igaz, vannak néha-néha visszaesések, de jól mutatta azt ki Lessing a maga „Die Erziehung des Menschengeschlechtes" czímű, az emberiség neveléséről szóló művében, hogy még olyankor is, midőn egészében véve az emberi művelődés visszafelé hanyatlik: egyes részeiben, részleteiben előre mozog egyike-másika azon végtelen sok apró kerekecskéknek, melyek az emberiséget mozgató nagy kereket hajtják. És e szavát épen a művészet története igazolja, legfényesebben, a halhatatlan festők és szobrászok és a középkor legsötétebb éjszakájában is örökké szépet, fenségeset alkotó építészet által alkotott remekművekkel. És a három nagy és a három közt a legnagyobb : Szókratész, Plátó, Arisztotelész és különösen Plátó példája nem bizonyít-e hasonlót? Szóval a művészet épen úgy, mint az erkölcsiség is, az egy emberi nem, és mondjuk az egy emberi nem egyes tagja, az egyes egyén művelődésének részben produktuma, részben eszköze. Az emberi művelődésnek pedig csak egy czélja van: az ember teljes, harmonikus kiművelése, felnevelése, hogy az ember a maga eszméjének, az egyes egyén az emberi egyes egyed individuum eszméjének megfeleljen. Ha egyszer az ember egészen odáig fejlődik: akkor a legfőbb eszme, a tökély eszméje lesz megtestesítve, alakba öntve, a legszebb, legmegfelelőbb külső alakban, az emberi alakban, az emberi testben. Nos, mostanáig még csak egyes tökéletességi részletek, egyes, mondjuk erények, mondjuk szép eszmék alakultak ki az egyes emberekben, azokat dicsőítette meg és dicsőíti meg a művészet a maga remekeiben. És az erkölcsiség ? Hasonló helyzetben van ! Egyes erényeket dicsőit a maga nagyjaiban, a maga szentjeiben. Van ugyan már egy tökéletes embere, egy eszményi embere, a kiben a maga czélját, a maga törekvéseinek végpontját, a maga tökélyét szemléli s ez a Jézus Krisztus, de ezen „ember fia" „isten fia, isten egyszülött fia" volt s nekünk halandó embereknek még mindig csak törekednünk kell odáig, hová törekednünk épen ő parancsolta: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes". Máté 5, 48. Nos, ha majd egyszer megvalósul az eszményi ember, akkor abban megvalósul a legfőbb művészi tökély, művészi szépség épen úgy, mint a hogy megvalósul benne a legfőbb erkölcsiség, a legfőbb erény, a legfőbb jó. A művészetnek tehát és az erkölcsiségnek egy a czélja, egy a tökélye, épen úgy. mint egy az eredete. Az ember, a testből és okos lélekből álló ember szüli őket. Az ember már magában külső megjelenésében véve művészi alkotás, melynek külső alakja a test, belső szellemi tartalma, eszméje : a lélek. A kettő tehát két atyafi, testvér. Vérrokonok. Ugyanazon atyától, anyától származott gyermekek, Van egy harmadik testvérök is. Erről azonban most nem szólunk, mert ez épen most azt vizsgálgatja: vájjon megvan-e az ő két testvére között a helyes viszony? mert ő, a harmadik, mindkettőnek mindenkor szives készséggel áll rendelkezésére, szolgálatára, mindenkor javukat munkálja; czéljaik elérésében önzetlenül támogatja őket, s ez a tudomány. Ha e hármat együtt tekintjük, nem tehetünk róla, hogy az emberi lélek három alaptehetsége jut eszünkbe. Természetesen zavarba jönnénk a beosztásnál. Mert egy szép eszme megtestesítése a műremek, épen úgy mind a három alaptehetség dolga, mert az eszmét fel kell ismerni, meg kell szeretni s meg kell testesíteni, mint