Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-07-19 / 29. szám

ós bensőbbé vált. Aztán pedig nevetséges eltorzitása a protestantizmusnak az a felfogás, a mely szerint «az csupa negáczióv, melylyel szemben cia katholiczizmus a teljes és egész keresztyénség» (366. 1.), holott tudjuk, hogy a protestantizmus nem csupán negácziója a katholiczizmusnak vagy egyszerű tagadása a keresztyénellenes gondolatelemeknek, hanem a tiszta és valódi evangélium pozitiv helyreállítása. Ehrhard szerint egyedül a katholiczizmus bírja az egész keresztyónséget, míg a többi vallásfelekezetek azt úgyszólván «maguk között megosztották®.* Azért azonban Ehrhard egyháztörténeti tutlása is — mint láttuk —különbséget tud tenni a katholiczizmus örökkévaló lényege ós kortörténeti megjelenése között. így szerinte is eltűnt a pápaságnak speczifikus középkori hatalmi állása; vége van a középkori püspöknek pásztorbotjával az egyik ós kardjával a másik kezében; fel nem támad többé a világi papság elkülönített állása s nem egy középkori intézményt elsöpört az idő. De kérdjük, mikor mondott le a pápaság az egyház javára középkori hatalmi állásáról ? Nem beszól-e máig is az egyházi állam megrablásáról ? Felfüggesztette-e az eretnekek ellen kiadott véres törvényeit? Nem tudjuk-e azt, hogy máig is a keresztyénség a pápa iránti engedelmességgel azonos, s hogy a kúria csak alkalmas időre vár abszolicziztikus középkori világhatalmának az egész vonalon való érvényesítésére? Hogy ezek után Ehrhardnak érzéke sincsen Luther személyiségének egyház- és világtörténeti jelentősége iránt, nem szorul bővebb magyarázatra. A régebbi Döllingerhez ós a hamburgi 1883-ikóvi «Gottlieb-levelekhez» hasonlóan ítéli meg Luthert és a reformácziót, a kinek 1520. örökbecsű hármas iratát úgy látszik csak hírből ismeri. Történeti módszerének belső igaztalanságát mutatja már az is, hogy el nem ismeri az 1517. wittenbergi theziseknek körszakalkotó jelentőségét az egyháztörténetben s hallani sem akar arról, hogy a protestantizmusnak önálló része volna a keresztyén kultura szolgálatában. Mert hát «a kath. egyház ideáljaitól való letérés nem lehet forrása a benső áldásnak s a valódi haladásnak a modern kulturára nézve», ép azért a «reformácziónak nincs is maradandó, hanem csak átmeneti jelentősége)). Annak «saját alapjellegén kell tönkremennie» (365. 1.). Szerinte a reformáczió a revoluczió, a szélső szubjektivizmus, a raczionálizmus, az államegyháziasság s a történeti keresztyénségtől való elesés jegyében áll (116. 1.), a mi más szóval kifejezve annyit jelent: a reformáczió elesett a kath. egyháztól; de a kath. * L. főleg „Luther ós a reformáczió korszaka" ez. fejezetét. egyház maga a keresztyénség, ergo: a reformáczió megtagadása a keresztyénségnek. Ennél hypokritább jellemzéseket régen olvastunk a reformáczióról. Hogy revoluczió a reformáczió, régi kedvelt vádja a pápás polemikának. Pedig tudjuk, hogy Luther nagyon is konzervatív természet volt míg ezzel szemben Meglia müncheni pápai nunczius szerint a rajtunk csak a revoluczió segíthet)), s tudjuk azt is, hogy legújabban, p. o. Belgiumban, a fekete nemzetköziek igen gyakran szövetkeztek a vörös nemzetköziek seregével. Sőt köztudomású az is, hogy nagyobb tere van máig is az atheizmusnak s a forradalomnak a pápás, mint a prot. országokban. S ha Ehrhard a reformácziót okolja a parasztlázadásórt, úgy nagyobb joggal okolhatjuk a római egyházat a középkori inkviziczióért, és Huss, Savanarola, Bruno s más vértanuk véréért. így csak Rómában tudják arczul ütni a történetírást! Ez a dogma uralma a történelem felett! íme ilyen Ehrhard képe Lutherről ós a reformáczióról! S ezzel a protestánsellenes s hihetetlenül nagyravágyó katholiczizmussal akarja Ő összeegyeztetni a modern kulturát a tudományban, az egyházban ós a világi életben, a mi a gyakorlatban úgy értendő, hogy a kultura térjen meg és legyen katholikussá a maga összes vonatkozásaiban. De hát az idők kerekeit még Ehrhard sem tudja visszatolni!* Dr. Szlávik Mátyás. Az evangeliumi ifjúsági egyletekről. Felolvastatott a pesti reform, egyházmegye Vácz-Hartyánban 1903. június 9-én tartott lelkészi értekezletén. Nagytiszteletü Lelkészi Értekezlet! Érthető, hogy a reformátusok ajkáról hangzik el a legtöbb panasz a miatt, hogy a magyar faj pusztul, a magyar állami élet aggasztó jelenségeket mutat, mert a reformátusok kevés perczent kivételével tiszta magyarok, s egyházuk sorsa oly szorosan össze van lánczolva a haza sorsával a múltban, mint két ikertestvéré, a kik egy tálból esznek, egyféle öltözetben járnak, együtt szenvednek, együtt örvendenek. Érthetetlen azonban az, hogy a bajok orvoslását, a veszély elhárítását illetőleg még a reformátusok is csak a kezdet kezdetén állanak, t. i. ott, hogy elismerik, miként tenni kell valamit. De ennél tovább már régóta nem tudnak menni. * így ítéli meg Ehrhardot Kolde is. az ismert nevű Luthertudós: „Der Katholiczizmus und das XX. Jahrh." 1903.cz. müvében, a hol a többi között azt fejtegeti, liogy Ehrhard igazságtalan ellenese a protestantizmusnak, ki teljesen a középkorban gyökerezik. A reformáczió megítélésében erőszakot követ el egyháza érdekében a histórián. Ehrhard ama optimista reményéről pedig, hogy reformot esetén a katholiczizmus diadala és uralma bizonyos, azt tartja Kolde, hogy az a mai vatikánizmus keretén belíil kilátás nélkül való remény, Ehrharddal szemben apellálal a vallási és politikai protestantizmus (sic!) komoly küzdelmére s egyházias érzékének erősítésére.