Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-07-12 / 28. szám

TÁRCZA. / művészet és erkölcs viszonya egymáshoz. (Folytatás.) Az építészet, midőn az egyensúly törvényének hódolva, a különféle természeti tárgyakat: a követ, téglát, vasat, meszet, fát stb. magának megfelelő anyaggá tette és úgy rakta össze, hogy tervszerű összetételükben mint egy egységes egész jelenjenek meg és valamely eszmét fejezzenek ki, csak a maga czéljainak szolgált és mégis a műben szemlélhető harmónia, a művön végig ömlő nagyszerűség és fenség, már az erkölcsi érzelmeket sem hagyja hidegen, sőt valóságos erkölcsnemesítő hatást gyakorol! Ki nézhetné meg a Szent István templomát és tornyát, a kassai Erzsébet-dóm belsejét belső, mondjuk, ha tetszik, valláserkölcsi ihlet nélkül? Yagy az épülő országházat hazafias, szintén erkölcsi lelkesedés nélkül? Egy szentegyház nagyszerű fensége a belépőt a maga kicsinységének, gyarlóságának érzetére kényszeríti szemben a nagygyal, a fenségessel, a végtelennel és magába szállásra, bűntudatra, javulásra utalja! Még a pogány ó-kori, a mór, vagy török remekek sincsenek kizárva! Mi teszi Szent Péter templomát Rómában, vagy Szent Pál templomát Londonban olyan kitűnő erkölcsprédikátorrá, hogy náluknál különb nincs ? Ne zavarjon az bennünket, hogy sokszor a legfenségesebb művön is bántó disz, a plasztika szomorú korából eredő emlékek vannak! Hiszen gyakran épen azok vannak hivatva dönteni a remekművek sorsa felett, a kik azokat legkevésbbé értik. A fenségestől a nevetségesig csak egy lépés van, mondotta Schiller; nos, ezt a lépést a remekművek nem művész díszítői gyakran megtették! Ok gyakran az erkölcstani mindennapos szükségletet akarták kielégíteni a remekmű ilyen-olyan megpótlásával, úgynevezett feldíszítésével és nem vették észre, hogy a remekmű exisztencziájának ártanak, midőn abba több tartalmat akartak adni, mint a mennyit abba a művészet, a művész adott, és megterhelték a gyomrát nehezen emészthető eledelekkel. A honnan pedig azt a táplálókot vették, az magában véve egy-egy nagyjelentőségű, nagynevű és sokérdemű művészeti ág volt. Rendszerint a szobrászat és az építészet második kísérője, a festészet volt az. Szóljunk először is a szobrászatról. Hiszen igaz, hogy a szobrászat épen úgy, mint a többi művészet is és különösen a festészet és építészetet segítheti, támogathatja, sőt segíteni, támogatni köteles is, mert hiszen ő a művészetnek épen olyan gyermeke, mint az építészet s így testvéri kötelessége neki azt támogatnia, de nem szabad segítségét gyámkodássá tennie, vagy a segítség ürügye alatt a maga önző czéljait előmozdítania, önérdekét szolgálnia. A szobrászat önálló művészet, mondjuk önálló művészeti ág. Sem testvéreitől, sem az erkölcsiségtől nem függ; de hogy mindkét irányban jó testvérnek és jó rokonnak bizonyul, az az ő erkölcsi jellemétől függ. Szereti a nagy, a nemes eszméket, a nagy, a nemes férfiak ós nők képeit, erényeit. Felkeresi őket akár a távol messze kéklő ködében, akár a közelben tűnnek fel s nem tesz köztük különbséget; bár mégis rokonszenve inkább a hazaiak felé vonzza őt. De ez természetes gyengeség vagy inkább gyöngédség. Hogy a görögök hőseiket: erkölcsi nagy tettek, aesthetikai nagy eszmék megtestesítőit, isteneiket a legfenségesebb eszmék és erények képviselőit örökítették meg, ha csak lehetett, a legdrágább anyagból, rendszerint fénylő fehér márványból (a mihez hasonlót a barbár népeknél is találunk), az csak azt bizonyítja, hogy az eszmék előttük drága kincsek voltak egyénileg úgy, mint nemzetileg, és hogy alkotásaikban a művészeti elem oly szorosan összeforrott az erkölcsivel, az csak e kettőnek -— fent említett — közel rokonságára utal. A Pallas Athéné 5 mértföldnyire látható ragyogó képe valóban méltó helyén volt az athénei Akropolisban, hiszen a görög nép szellemet, az ismereteket, a tudást becsülő közszellemet jelképezte. Fegyverzete erős külsőre is utalt és íme a görög nemzeti játékokon a szellemi, az aesthetikai derékség mellett, nagy szerepet vitt a testi épség is apentathlonban! Nagyon szép bizonyíték napjaink minden nemesért, dicsőért, fenségesért való lelkesedése a nagy, a szép eszmékért való hevülése mellett az, hogy minden kisebb-nagyobb, de legfŐképen fővárosainkban a nyilvános tereken, helyeken szép eszmék képviselőinek emlékszobrai állanak! Hogy ezek szépségének, dicsőségének vonzó ereje mily óriási erkölcsi nevelő hatással bír, azt minden lélektani bizonyítás nélkül is láthatjuk a gyakorlati életben. A millenniumi hét szobor prédikálja a hazaszeretetet, Petőfi szobra lángszavakkal tanít, lelkesít reá, Deák szobra a nyugodt bölcseséget, Eötvösé a mély érzelmeket, Széchenyié a hazáért való életet, a nemzetet áldó munkát hirdeti. Mit nem hirdetnek a németeknek a Hyffháuseren, a Porta Westphalikán, a teutoburgi erdő Gotenbergjén, a berlini Spree feletti hídon, a Schlossbrücken, a Siegesallee-ban stb. stb. elhelyezett szobrok ? mit a francziáknak a júliusi szobron, a Vendőme szobron, a diadalíven stb., a rómaiaknak a Vatikánban stb. majdnem élőszóval beszélő eszmék fensége, nagyszerűsége ? Ezeken sem lelkesül az ember? Ezek sem javítanának? Hiszen kiragadják az embert a föld porából és a szellem világába, az eszmék hónába, az erények csarnokába viszik! Kinek jutna ezek mellett eszébe, hogy esetleg egyik-másik ezen alakok, fő- vagy mellékalakok közül, meztelen. De ha valaki csak azt nézi, meztelenek-e vagy sem? Meglátja azt! Az érzéki ember talán csakis azt látja! ? A képmutató megütközhetik rajta! De miért nem ütközik meg az ember születésén? hiszen az is meztelen születik! A szobrászat az egyes alakokon : az egyes emberek buzdító nagy tetteit, eszméit hirdeti, míg az építészet az egyes nemzedékek erényeit, törekvéseit örökíti meg. És ez különösen áll az egyházi építészetről, a dómokról, a münsterekről stb. Hogy a Niobe csoportozat nőalakjai meztelenek, mely művészetileg és erkölcsileg csak kevéssé is művelt ifjúnak, hogy aLaokoon csoportozat fialakjai meztelenek, mely művészetileg és erkölcsileg csak kevéssé is müveit hajadonnak tűnnék fel? Hát a keresztfáról levett, élettelenül anyja ölében fekvő Krisztus nuditásán megütközni nem istenkáromlás-e? A keletiek, az ó-görögök és a mai afrikai bensziílöttek előtt épen a sok ruházat a feltűnő. Ezek a nuditásokhoz hozzá vannak szokva s azért fel sem tűnik előttük. De ha valamely művésznek, szobrásznak vagy festőnek az a legfőbb czélja: ezen nuditásokat mutatni és nem eszméket megtestesíteni, az épen ezen eljárásával bizonyítja be, hogy nem művész, hogy kontár; hogy egyszerű mesterember, vagy aljas üzérkedő, a ki a gyengék gyarlóságainak kiaknázásával, kizsarolásával igyekszik hasznot szerezni, meggazdagodnil Az ilyet méltán érhetné a törvényes megtorlás is! Az emberi test, férfi és női test, oly szép, olyan szép eszméket képes kifejezni, hogy ezen tekintetben is méltán mondjuk az embert a teremtés koronájának, és a míg ezeket az eszméket kifejezi, a nuditásokat