Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-07-12 / 28. szám

nem is vesszük észre rajta; de ha csakis a nuditásokat látjuk, a mű megszűnt — művészi lenni! A határt ... a művész szabja meg. A görögök meztelen istenei és istennői, a vadnépek meztelen testei természetesek, ott a gondolkozás, itt a szokás az élet folytán s nem botránkoztatnak meg. És ez adja az általános mértéket. A hol a nuditás természetes (nem szabad összetévesztenünk a természethű, vagy természetszerű fogalmával), ott az nem bántó, ott az nem erkölcstelen. így kell értelmeznünk a régi: „naturalia 11011 sunt turpia" szót is! A szobrászat tehát legyen szobrászat, művészet, mely plasztikus alakokon, alakokban szép eszméket testesítsen meg és ne keresse a sordidumot, mert a drágagyöngyöt nem szokás a disznóknak vetni! Az eszme önmagában véve erkölcsi jellemű, ne vetkőztessük ki ezen jelleméből, nem neki való ruházat, külső által! Épen ezen szavunk van a festészethez is. Hiszen ez is alakokat ádáz eszmének s igen gyakran ugyancsak emberi testben. És itt is sok a kérdezni valónk? Miért kell a „bűnbánó Magdolnának" épen teljesen meztelen fentrengnie? Vagy talán a bűnbánó rendszerint meztelenre vetkőzik ? Nem szép talán Thorwaldsen „éjszakája" mint szobormű, mert ruhás a nő, s a keblére ölelt gyermek? Talán így megfestve nem volna szép? Hát Rafael Sanzio Madonnája, a „Sixtini Madonna", nem szép, nem fenséges-e? pedig szemérmes nőhöz illő ruházatban van! A hol a nuditás feltüntetésének belső szükségszerűsége hiányzik, ott felesleges, sőt bátran mondhatjuk, nemcsak erkölcsileg, de a mi itt döntőbb, művészetileg is hibás, sőt bűnös az. A hol az emberi test szépségének feltüntetésénél, akár férfi-, akár nőalakokon, természetes, belső szükségszerűséggel meztelent kell mutatnunk, szóval a hol az alak, bár meztelen is, szép eszmét van hivatva kifejezni, ott nincs meztelenség, ott nem rí ki a meztelenség, ott nem nézzük a meztelenséget, ós ha mégis azt nézzük, magunkra vessünk és ne a művészetre. Nagy mesterek, klasszikus művészek gyakran igen nehezen kiolvasható eszméket kifejező és az érzékiséget nagyon ingerlő képei, mint p. o. Titian Vénus-képei, Correggio hasonló művei, a renaissance-korbeli görög és római mithologikus képek (Corregio „Jó"-ja, az Antiope, Danaé, Leda, Ámor stb. képek), épen mert eszméjük nem szembeszökő, nem képzetteknek nem valók; a művészeknek pedig valóságos tanulmányok, s ime ez mutatja épen, hogy a remekművek megítélésénél nem idegen, talán erkölcsi, de művészeti szempontoknak kell döntenie. E tekintetben az erkölcsiség csak annyit kívánhat meg, és a maga szempontjából annyit meg is kell kívánnia, hogy bár a művészet dolgába, szabadságába nem avatkozhatik is, azok, a kik az ő, az erkölcsiség szavára hallgatnak, addig, a míg művészetileg odáig nem képződnek, hogy műrészi. szemekkel és nem testi, érzéki szemekkel nézhetik ezeket, ne nézzék meg. De a művészet tiltakozik az ellen, liogy ezen produktumai elébe rendőrt állítsanak ! Ne korlátozzuk a festészetet sem, mint egy művészetet sem, mert a szárnyaszegett festészet nem fog megkaczagtatni a Dahl czíczáival, nem fog lelkesíteni Benczúr Buda visszafoglalásával, nem fog magunkba szállásra tanítani Munkácsy Golgothájával s nem fogunk tépelődni a magából kikelt, rémült arezű, futó Judással: nem adtuk-e el mi is a Krisztust ? Az óriási erkölcsi, művészeti tanítási eredmény, melyet a klasszikusoknak, az ó- és középkor remekművészeinek s napjaink kitűnőségeinek : akár Kaulbach, Lotz, Abenbach, Than, Lessing, Hasenclever, Siemivadszky, Szinnyei-Merse, Feszty, Mackart stb. a nevök, köszönhetünk, el fog maradni. Az igazi festő „mindent az eszmére vonatkoztat, mely hatalmában tartja", mint minden más művész is. És igaza van Cherbuliez-nek: „Minden képben, akár történeti, akár szent kép, akár életkép akár arcz- vagy tájkép, vagy csendélet, van egy tárgy, mely fő és uralkodó, melyet a többi mind csak kisér s a festőre nézve az a fődolog, hogy: „állítsa az elsőt a legelső helyre, kinek kedvessége, ragyogó szépsége, a néző szemeit először kösse le; gondosan ügyeljen, hogy egész művében a legszebbik szerep csak az övé legyen ós mint a színpadon, egyik szereplő se homályosítsa el a főhőst sohase". Ez a „főhős", ez az „egy tárgy" rendszerint egy eszme képviselője, kifejezője — és általa hódít az eszme. És tudjuk, hogy „egy erény rendszerint egy bűnt szorít ki helyéből" s így egy eszme is egy gyarlóságot. A kik tehát eszméket hirdetnek nekünk, művészetileg képeznek, erkölcsileg nemesítenek bennünket, igen gyakran úgy, hogy nem is vesszük észre. _ És ezt teszi velünk a zene is, a mely önmagában véve soha erkölcstelent nem szülhet. De rendszerint az a sorsa, a mi az építészeté, más művészetek csimpaszkodnak nyakába s rontják meg szűzi tisztaságát. Az építészetnél, főleg a plasztika és a festészet, a zenénél a plasztikus táncz ós a festő, leíró költészet. Maga a zene a hangok összhangjával megérdemli, hogy mennyből származottnak mondják, mert hiszen a zene az angyalok foglalkozása. Mint az örök életben, a zenében is örök harmónia uralkodik. És ezt az örök harmóniát a zene : ez életben, kedélyünkben is igyekszik megvalósítani. Boldoggá tesz, felemel, kiengesztel sorsunkkal, bánatunkat enyhíti, fájdalmunkat lecsillapítja. A kedély hullámait elsimítja, petyhesztő nyugalmát felkavarja, életet olt bele. Hándel, Haydn, Gluck, Beethoven, Mozart, Schumann, Paganini, de egykor Reményi, Liszt, sőt Csermák ós Lavotta s a kiváló czigány zenekarok „hallgató magyarjai" mennyi fenséges, mennyi nemes érzelmet keltettek, mennyi szivet nyugtattak meg, gyógyítottak ki, — mennyi lelket nemesítettek meg közvetlen hatéisukkai! Hiszen tudjuk s egy orvos fel is tüntette, mily nagyszerűen hatott a zene a testileg betegekre is. Mindnyájan olvastuk ama czikkét, melynek czime az volt: „a zene mint gyógyszer". Az ember hol olvadoz, hol hevül; hol elhal, hol feléled; hol kicsinynek, hol nagynak érzi magát, hol tisztának, hol bűnösnek, hol boldognak, hol boldogtalannak a zene hatása alatt, sír és tombol, és ezt az életet a zenében kifejezett eszmék, a „Rákóczy vihara, a „Szózat zsolozsmája" stb. idézik elő. Hörk József, (Folyt, köv.) theol. tanár. KÖNYVISMERTETÉS. A mi hitünk ós prédikálásunk. Protestáns egyházi szónoklatok. Irta: Vásárhelyi Zsigmond. Ára 4 kor. Megrendelhető szerzőnél: Szamos-Újlakon (Szatmárm.) u. p. Czégény-Dányád. Úgy emiékezein, hogy midőn ezelőtt 10 évvel V. Zs. „Bibliai képek" czim alatt megjelent munkáját ismertettem, örvendezéssel jeleztem, hogy ismét egy csillag jelent meg egyházi irodalmunk egén; de azt is megmondtam, hogy jelzett művét igen szép olvasni, de megtanulni felette nehéz.