Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-07-05 / 27. szám

féle egyéni szabadosságot, s a mely arra törekszik, hogy ne csak egyházi külső berendezkedésünkben, de belső életünkben, kultuszunkban, hivatalos egyházi funkczióinkban és reprezentáczióinkban úgy mutasson fel bennünket, mint a kik valóban egyek vagyunk, s a kik magunkon viseljük azt az evangeliumi pecsétet, a melyről mind egymást megismerhetjük széles e hazában, mind pedig megismerhetik mások, hogy mi magyar kálvinisták vagyunk. Más alkalomra hagyván fel, hogy a külső keret belső tartalmáról is szóljak, fejtegetésemet a következő óhajtásokkal zárom: Legközelebbi zsinatunk, törvényadta jogánál fogva: a) állapítsa meg közönséges ós ünnepi istentiszteleteinknek, b) a sakramentomok kiszolgáltatásának, c) a felnőttek keresztelésének, d) az áttértek átvételének é) a konfirmácziónak, f) az esketésnek, g) a temetési szertartásnak, h) a püspök- és lelkészavatásnak, i) az esperes, lelkész ós más egyházi tisztviselők beállításának külső alakját és rendjét; «) határozza meg ünnepeinket, k) szabja meg kötelezőleg a hivatalos lelkészi funkcziók ós az egyéb hivatalos reprezentácziók alkalmával viselendő papi formaruhát, s végül l) mindezeknek keresztülvitele végett, nem a törvénykönyvbe foglalva, hanem annak függelékeképen, készítsen vagy készíttessen egy általános érvényű szabályzatot. Zsinatunknak mindezekhez törvényadta joga van. Ez a jog már két évtized óta hever órvényesítetlenül. Ne heverjen így tovább. Elérkezett már az ideje annak, hogy egyházunkban, a mely — az erdélyi kerületet leszámítva — külső berendezkedésében és alkotmányában egységessé vált, egység legyen a belső egyházi élet ama terein is, a melyeken saját híveink és a más egyházak tagjai közvetlen érintkeznek velünk s a hol az egység és a markans egyéniség többet használ és épít, mint az, hogy Erdély összeolvad-e velünk egyházalkotmányában, avagy megmarad régi rendszere mellett. Végső szavam: az igehirdetők evangeliumi egyéni valláserkölcsi szabadságának érvényben hagyása mellett teremtsen legközelebb összeülendő zsinatunk a liturgiális dolgokban, azok külső alakjában és rendjében olyan egységet, a mely vessen véget az egyéni szabadosságnak s nyomjon egyházi belső életünkre olyan pecsétet, a mely a míg a leghatározottabban megkülönböztet bennünket más felekezetektől, másfelől legyen olyan ismertető jel, a mely egygyé tegyen ós összeforrasszon bennünket szóles e hazában. Szentmártoni. Miért nines nálunk rendszeresebb belmiszsziói munkásság?* (Levél a szerkesztőhöz.) Nagytiszteletű Szerkesztő Úr! Nem tudom, kiállják-e soraim az On kritikáját, papírkosárba kerülnek-e, vagy pedig megjelennek a szépmultú Prot. Egyházi ós Iskolai Lap hasábjain. Csak annyit tudok, hogy e futólagos elmélkedés magyar református anyaszentegyházunk sorsáért és boldogságáért hőn dobogó szivemből fakadt. Ismerem egyházunk szenvedésteljes múltját, ezer hányattatását, dicső küzdelmeit; folytonosan ós erősen érdekel minden mozzanat, a mely különösen az egyházi belélet felvirágoztatására irányul. Ilyen törekvések a legutóbbi évek alatt erősebben jelentkeztek, az egyházi közélet terén, gyűlésekben és hírlapokban pro ós kontra nagy hullámverést idéztek elő; szórványosan alakultak belmissziói, ifjúsági, női és szeretetegyesületek, ós megindult itt is, ott is kicsiny körökben a munka nagy jelszavak alatt, nemes czólokórt: éleszteni a protestáns öntudatot, belevinni a közéletbe az evangélium nemesítő erőit, útját állni a bűnnek, megmenteni az elesettet ós anyagi segélyt, lelki támaszt adni a szegényeknek ós nyomorultaknak, s ezek által egy újabb, hiterősebb, mozgékonyabb és virágzó egyháztársadalmat teremteni. Mert a mint oly sokat ós gyakran oly keserű fájdalommal hallottuk: ellenségeink megszaporodtak, közjogi helyzetünk nem juvult, a mi hitünk pedig megernyedt, áldozatkészségünk megcsökkent, papjaink kötelességtudása kimerült a hivatalos és templomi funkcziók teljesítésében, magyar sionunk falai megrepedeztek s végenyószettel fenyegetnek. Nyissuk meg lelkünket az isteni erőnkek, gyakoroljuk a beimissziót és a szeretet munkáit! Ha ez a sokat ismételt leírás hű képét adta a magyar evangéliumi egyházak kül- és beiállapotának a mult század utolsó tizedében, akkor igaznak kell lenni ma is, mert ezen viszonyaink az utolsó két ós fél évben gyökeres változáson nem mentek keresztül. Akkor igaza van a Kóbár folyó partján sötét kétségbeeséssel ülő Ezékieleknek, a kiknek a lélek mutatta meg az egykor erős Izráel népének élettelen csonttetemeit a Hinnon vagy a Megiddó bús völgyében. Ha pedig e jellemzés nem felel meg a valóságnak, akkor az rómlátásnak, túlságba vitt aggodalomnak vagy türetmetlennó fejlődött egyéni meggyőződésnek az eredménye. Én azt hiszem, hogy az igazság e kettő * Kiadtuk ezt a ezikket, ha mindenben nem is értünk vele egyet. A kérdés, melyet tárgyal, fontos és talán többeket fog ilyen irányú elmélkedésre buzdítani. Szerkesztő.