Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-24 / 21. szám
ráról hirdetnők. így a kik jelen vannak, azok hallanák, a kik pedig nincsenek jelen, de valami mondani valójuk lenne, azok a nem értesülésért csak önmagukat okozhatnák. Járjanak el szorgalmasan a templomba, akkor nem lesz nekik fennakadásuk. Ha sürgős esetekben hétköznapon kellene gyűlést tartani, a mit előre hirdetni a templomban nem lehet, vagy nincs kinek : az ilyen gyűlés jegyzőkönyvét a következő, rendesen előkészített gyűlésben lehetne hitelesíteni. A tartandó presbiteri gyűléseket nem való sokkal előbb meghirdetni, mert egy-egy figyelmen kívül maradt körülmény, valamely községi összejövetel, temetés, országos vásár stb. a sokkal előbb meghirdetett gyűlést lehetetlenné teszi. A mi a gyűlés összehívását illeti: ezt intéznők továbbra is ügy, a mint eddig tettük, szóbeli meghivás útján a harangozó vagy egyházfi által, különösebb nehezítés nélkül. Mert akárhogy erőlködünk is, ha a meghívott tartja az esküjét, szóbeli meghívásra is eljön, ha pedig azt könnyen veszi, az írásbeli meghívástól sem ijed meg. Az írásbeli meghivás hadd maradna csak a különösebb, nagy felelősséggel járó esetekre, a midőn azt az elnökség a maga igazolására jónak látja igénybe venni. IV. A lelkész teendőit meghatározó tervezethez (86. §.) szintén volna észrevételem. Eltekintve attól, hogy a lelkészi teendőknek curapastorálisba való részletezése ellen már több szó esett, van e czím alatt egy kikezdés (25. lap), a melynek rendelkezése nemcsak az egyszerűséggel ellenkezik, hanem az alkotmányosságnak túlságba viteléül tűnik fel, s mint ilyen majd többet rontana, mint építene. Az a kikezdés ez, mely a lelkészt a ténykedéséről minden évben jelentés készítésére kötelezi. E szerint a lelkész évenkint köztudomásra juttatná egyebek között a „valláserkölcsi élet" mozzanatait. De a mivel majd csak úgy nem ártana, ha a jelentése mindent rózsás színben mutathatna; ha azonban van a népnek valami kényes, erkölcsi gyengéje: ennek egy közhelyen való ad hominem pellengérezése alig hihető, hogy jó hatást keltene; inkább keserítene, mint gyógyítana. Idetartozik a „népmozgalmi adatok" per longum et latum mutogatása is. Ha szaporodik a gyülekezet, akkor jó, de felesleges; ha ellenben fogy a létszám, akkor csüggeszt, és oly hibáért, a miről a gyülekezet nem tehet. A katedráról még egyes emberek erkölcsi hibáját sem való ráismerhetőleg kipredikálni, még kevésbbé lehet helyes egy egész gyülekezetnek lokális bűneit évenkint katedrán tárgyalni; azért sem, mert ez az eljárás többeket elidegenítene a templomtól; azért sem, mivel erkölcsbiróvá tenné a papot, holott ő az igazságnak inkább csak hirdetője. És nem adna-e a hibák szellőztetése némelyeknek okot arra, hogy a lelkész személyében is keressenek rostára vetni valókat? A gyülekezet közbűneit elég szellőztetni alkalmilag, az egyes tagok előtt, majd ezek útján a többi is térül, javul. így az egyesekre hatva, nem késsel vágjuk a sebet, hanem homeopathice járunk el; nem sértünk, csak gyógyítunk. A mi pedig a népmozgalmi adatokat illeti, ha ezek kedvezők is a gyülekezetre, nem olyan dolog, a mi akár a szellemi világosodást, akár az erkölcsiséget, vagy bármi egyéb jót előbb vihetne; csak szerencse, de nem erény. Ha ellenben az adatok elszomorítók, meglesznek a fájdalmas felsóhajtások, hogy pusztulunk, veszünk stb. Olyan seb, a mit a lelkész ütött, még pedig hivatalos kötelességből; csak aztán bölcsesége is legyen begyógyítani. Az évi jelentésből lenne elég annyi, a mennyit a fennálló törvény 256. §-a rendel, vagyis az évi számadás eredményének kihirdetése. Ezenkívül — régi szokás szerint — újév első napjain kijelentjük a mult évi születések, házasságkötések és halálozások számát. Ezekkel bár nem használunk, de a nép már megszokta, és nem olyan természetű nyilvánítások, a mik a gyülekezet közérzületére erősen ingerlőleg vagy csüggesztőleg hatnának. V. Az egyházi adóról szóló résznek hasonlókép' vannak olyan kiszögelő pontjai, melyek a gyakorlati élet kívánalmainak nem megfelelők, szövevényesek s az egyszerűséggel ellentétben állanak. Ilyen a 20 éven alóli egyháztagoknak adó alól való mentesítése (293. §.). Ennek akkor volna fontos értelme, ha a református lelkek számának legnagyobb kontingensét országszerte a hivatalviselők és iparosok tennék, a kiküek 20 éves koron alóli gyermekeik az életpályára még csak készülnek és a család közjavára nem keresnek. Azonban nem így áll a dolog. Az ország református hitű polgárainak legalább 3 /4 -ed része a földmívelő osztályból kerül ki; 15—20 éves gyermekeik a kenyérkereső munkából csak annyit tesznek, mint maguk a szülők. Itt, a földmívesekből álló gyülekezetemben nem is tapasztalom én azt, hogy a 20 éven alóli családtagjaik adójáért panaszolkodnának; ellenben akárhányszor hallom azon óhajukat, hogy legalább a tehetetlen öregjeik s esetleg a hosszas betegségben szenvedő családtagjaik vétetnének ki az adózás alól. Különösen pedig a 60 éven felüli öregjeik adóztatásában látnak bizonyos méltatlanságot. A honnan önként következik, hogy ha mi a törvényhozásunkban a népelem, a nagy többség közérzületét is figyelemben akarjuk tartani: akkor nekünk inkább a keresetképtelenek, elaggottak, nyomorékok adómentesítését kellene országosan törvényesítenünk és nem az oly családtagokét, a kik a család közjavára már a munkájukkal kereshetnek. Tovább menve: az adóköteleseknek állami adójuk alapján tervezett osztályokba sorozása (295. §.) ellen már eddig is sok kifogás történt; hadd legyenek ezek még megtoldva azzal, hogy a tervezet rendelkezése ellenkezik nemcsak az igazsággal, hanem a tökéletesség főjegyével, az egyszerűséggel, vagy könnyen gyakorolhatással is. Szóértelem szerint az osztályozást a presbitériumnak kellene intézni; de képzelheto-e, hogy az oly helyeken, a hol 80—100 állami adózó családnak
