Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-04-26 / 17. szám

szó, a mely az isteni erő közlésében bízik. E nélkül a hit nélkül pedig ne higyjen senki isteni czélokért felvett munkájának sikerében, isteni segedelem nélkül csak egy lépést, egy mozzanatot sem tudunk tenni ; de ez annyira megszokott már, hogy eszünkbe se veszszük, mint azt, hogy a nap reggel felkél és este lenyugszik, de eszünkbe sem jut, hogy azt Istennek ereje igazgatja. Csak a mikor valami nagyobb, valami szokatlanabb munkára akarunk vállalkozni: akkor jut eszünkbe kételkedni, hogy Istennek ereje támogasson ; holott, ha a mi kisebb, de mindig nemes czélokra irányuló dolgainkban Isten nem vonja meg segedelmét tőlünk: mi módon merünk kételkedni abban, hogy a nagy dolgokban, a melyek kétségbevonhatatlanul Istennek dolgai az emberekkel, megvonná tőlünk segedelmét és elhagyna minket?! Ezt a mozgalmat pedig semmiféle emberi erő és hatalom el nem fojthatja. Vaknak kell lenni annak, a ki nem látja, hogy nemcsak nem fogy, de óriási mértékben növekedik. Állíttathat a világi hatalom, ha neki tetszik, minden városrészben egy-egy guillotint, vagy vérpadot, hogy a mozgalmat elfojtsa: boldogulni nem fog; mert a testet megölheti, de a szellemet nem. A szellem pedig ellenállhatatlan hatalommal hódit, mert Istenből meríti erejét. Csak a szellemnek van ereje hatni a szellemre és meggyőzni arról, hogy a mozgalom Isten akaratának a kifolyása és Isten akarja kezébe venni a vezetést, mely hamarabb és tökéletesebb eredménynyel fogja a mozgalmat czéljához vezetni, mintha emberi indulatok által sugalmazott eszközökkel akarják czéljukat elérni. Ha a mozgalom úgy terjed, a hogy megindult, magához fogja ragadni mindazokat, a kik helyzetűkkel megelégedve nincsenek; mert súlyos terhekkel megrakott szolgálataikkal nincs arányban az az életmód, a melyet javadalmazásuk megadhat. S ha ezek is csatlakoztak a a mozgalomban levőkhöz, az óriási többség súlyával agyonnyomja azt a nagy kisebbséget, a melynek nem áll érdekében a mozgalmat támogatni. Es micsoda helyet foglalunk el akkor mi, a kiknek az a hivatásunk, hogy Isten és ember között állva, összekapcsoljuk az emberi szellemet az isteni szellemmel? Első gondolatunk az, hogy egyik vagy a másik párthoz csatlakozzunk. És ki tudja, vájjon nem fog-e sokunkon győzedelmeskedni az az emberi gyengeség, a mely hivatását és elveit megtagadva mindig a hatalomhoz csatlakozik, mert bizonyosan tudja, hogy itt minden veszedelemtől óva lesz. Ezt megteheti bárki, bármelyik tagja a társadalomnak ; de nem tehetjük mi. Mi csak egy párton lehetünk; azon, a mely fölötte áll minden földi, minden emberi pártnak: a mi Urunknak Istenünknek a pártján, a kinek a czéljait szolgálni és csakis egyedül ezt szolgálni hivattattunk el és rendeltettünk a szolgálatba. Meg kell jegyeznem, hogy a papságról szólok. Itt nincs zsidó, nincs keresztyén, nincs r. katholikus, nincs protestáns, szóval: nincs semminemű felekezeti és vallási különbség. A ki pap, Isten szolgálatára adta magát s köteles az ő Urának Istenének az akaratát szolgálni. Tehát nem embereknek kedvét és vágyait, hanem Isten czéljait szolgálni. Ezeket így értve, az a kérdés merül fel most már, hogy ezeknek a czéloknak megfelel-e akármelyik felekezetnek, de csak magunkról szólva, a mi egyházunknak a szervezete ? Mi szüntelenül azt hangoztatjuk, hogy mi Krisztus utasítását követve, lélekben és igazságban szolgáljuk az Istent és ellenségei vagyunk a holt szertartásoknak, a honnan ezeket kiküszöböltük egyházunk istentiszteletéből. Igaz-e ez? Mi módon vehet valaki részt az istentiszteletben úgy, hogy az rá nézve életadó, elevenítő, nevelő hatással legyen ? Mikép lesz az rá nézve lélek és igazság ? Csakúgy, hogy ha szivének, lelkének teljességével részt vesz s közreműködik az istentiszteletben. Ha a maga szükségeit, a maga bajait föltárhatja, s ezekre biztató, megnyugtató, vigasztaló, megerősítő feleleteket nyerhet. Ha reményeit, várakozásait kifejezheti, és azok, ha helyesek, megerősíttetnek, ha helytelenek, megigazíttatnak és Isten ígéreteivel megpecsételtetnek, s gondolatai folytonosan Istenre irányoztatnak. Ez lenne az élő és lelki táplálékot adó istentisztelet, a mely kétségtelenül kedves lenne Isten előtt is. De milyen ma a mi istentiszteletünk? Azt még megengedjük, hogy a közönség énekeljen és ebben szívvel-lélekkel részt is vesz, azután pedig hallgatásra, némaságra van kárhoztatva. Mi pedig tartunk művészileg kidolgozott beszédeket, a melyeket általában a közönség nagy többsége a maga egészében meg nem ért; még a beszéd czélját sem tudná kivenni, ha többszörösen nem ismételné a prédikátor, hogy miért és miről beszél? A beszéd mesteri fordulataiban, idézett példáiban, ha vannak, gyönyörködik a hallgató, azután pedig csendesen elszunnyad, olyan hatással levén reá ugyanazon hang és moduláczióval előadott beszéd, mint az egyenlő suhogású őszi eső, mely akaratlanul álomra csábít. Ki tudja megtalálni ebben az élő és lelket tápláló istentiszteletet ? Ki merné állítani, hogy ez az istentiszteleti forma lélekben és igazságban szolgálja az Istent és kedvesen fogadtatik Isten által, holott nem emeli a lelkeket ő hozzá? Nem czerimóniává, nem opus operatummá válik az ilyen istentiszteleti forma? Hogy a lelkekre közvetlen hatás szükséges voltát általánosan érzik, a kik figyelemmel kisérik a gyülekezeti életet, bizonyítja az, hogy keresik a módokat, a melyekkel ez a fontos kérdés legsikeresebben megoldható lenne. És úgy vélik, hogy feltaláltak egy olyan panaczeát, a mely minden hiányt pótolni, minden lelki bajt orvosolni képes. Ez a belmisszió. Az a fogalom, a melyet ezen szó alá lehet sorozni, igen tág és határozatlan.