Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1903 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1903-03-01 / 9. szám

bő köpönyeg volna az ítélkezésben elkövethető szabálytalanságok vagy épen esetleg: visszaélések leplezgetésére. Ha hát terjedelmesebb lesz is törvénykönyvünknek a törvénykezésre vonatkozó része, és ha több dolgot ad is tanácsbiráinknak annak áttanulmányozása, — mégis kisebb ez a veszedelem, mintha szabálytalan, vagy helytelen ítélet következtében személyek, vagy gyülekezetek szenvednek orvosolhatatlan sérelmet. A Dunántúli Prot. Lap 4-dik számában Balta Endre fejezi be az egyházi adórendezést és annak következményeit fejtegető czikksorozatát. Az adórendezés elmaradhatatlan következményének tartja az egyházi hivatalnokok termény- és szolgálmánybeli fizetésének pénzben megváltását. Felhívja a figyelmet arra a lényeges eltérésre, a mely a tanítói és lelkészi jövedelmek felszámításánál a naturalék és szolgálmányok értékelési kulcsai közt fenforog, s épen azért, hogy senki se házasodjék, egészen új fizetésrendezést kellene keresztül vinni, a melyben a lelkészi fizetés minimuma 2400, a tanítói fizetés minimuma pedig 1200 koronában lenne megállapítva. A fizetések ily emelésének czikkező szerint csak egy útja van, t. i. az államsegélyhez fordulás. Módja van kettő, és pedig vagy az, hogy az 1898: XIV. t.-cz. úgy módosíttatik, hogy a lelkészi fizetés minimuma 2400 koronában állapíttatik meg, — vagy pedig az, hogy az idézett törvény változatlanul maradván, a felemelendő államsegélyből az egyházi hatóság személyi pótlék czímén kipótolná a fizetést 2400 koronára. A tanítói 1200 koronás minimalis fizetést pedig a zsinat állapítsa meg törvényileg, utasítván az ezt a fizetést meg nem adható gyülekezetet arra, hogy a hiányzó összeget az 1893: XXVI. t.-cz. alapján az államtól kérjék. Ha a kormány az így megalkotott törvényt királyi megerősítés alá bocsátja, akkor azzal kötelezettséget vállal a kiegészítésre is. Az 5-dik számban Csukás Endre foglalkozik Péntek Ferencz már említett hierarchikus ideájával, s kimutatva annak lehetetlenségét, igen helyesen csak a levegőben lebegő és eltűnő fata morganának nevezi. A 6-dik számban Kis József czikkét olvassuk a konfirmácziói oktatás czólját és módját illetőleg. E czikk tulajdonképen most megjelent konfirmácziói kátéjának előszava. A konfirmácziói oktatás szerző szerint összefoglaló oktatás. Nem merőben ismétlés, de nem is valami egészen új. Czélja a hiterősítés levén, benne nem a betanult anyag mennyisége a fő, hanem inkább az, hogy — mint Spener mondá — miként vigyük a főt a szívbe. A fősúly tehát arra fektetendő, hogy a hit tárgyai felől kellő világosságra jussanak a gyermekek; hogy megértsék, mi az igaz hit, s mi boldogító hatása van annak már itt e földi életben. Az oktatás e fokára tartozik a felekezeti hittudat teljes kiépítése, úgy hogy a növendékek az igéretvételnéí apostoli lelkesedéssel vallják magokat anyaszentegyházunk tagjainak. Valóban ilyennek kellene lenni konfirmácziónknak; de ettől, fájdalom, még a legtöbb gyülekezetben messze vagyunk. A hajnal azonban már dereng e tekintetben is, s bizonyára eljŐ a napfelkölte is! A 7-dik számban G. Szabó Mihály a halottak napjának megünnepléséről szól, abból az alkalomból, hogy a Magyar Szóban pár hónappal ezelőtt egy i. n. jegyű író megrótta a prot. papságot a miatt, hogy prédikál és tanít a halottak napja megünneplése ellen, holott jobb volna, ha a korszellem óhaját tiszteletben tartaná és ezáltal is igyeznék híveit az elhunytak nyugvó helyei iránt való kegyeletre nevelni. E megrovásra igen helyesen feleli G-. Szabó Mihály, hogy a prot. papság verbi divini miniszter és nem a máról holnapra változó jelszavaknak hódoló társadalmi korszellem uszályhordozója. A halottak napja csak ennek a pápista jelszavak után induló korszellemnek a terméke, de sem a bibliának, sem a prot. hitvallásoknak nem tanítása, és a protestantizmus csak Deianeira ruháját venné magára, ha azt elfogadná s ez a veszedelmes ruha kiégetné belőle mindazt, a mi benne evangéliumi. Bizony, csak küzdjön papságunk továbbra is a pápista kovász ellen, a melyből egy kevés is megposhasztja az egész tésztát! —r —n. KÜLFÖLD. Vilmos császár és az ó-testamentom. Kedves Hollmann! Önhöz intézett táviratom eloszlatta azt a kételyt, melyet ön az előadás végső passzusára vonatkozólag táplált. A hallgatók teljesen világosan megértették, én azonban megragadom az alkalmat, hogy állásfoglalásomat még egyszer világosan körvonalozzam. Egy esti társaságban Delitzsch tanárnak alkalma volt ő felségével a császárnéval s Dryander főszuperintendenssel több órán keresztül értekezni és vitatkozni, mialatt én hallgattam s passzíve viselkedtem. Delitzsch — fájdalom —- elhagyta a szigorú hisztorikus és assyrologus álláspontját s theologiai vallási következtetésekbe és hipotézisekbe bocsátkozott, melyek meglehetősen ködösek és sikamlósak voltak. Mikor azonban az Újtestamentomra tért át, világos volt, hogy Üdvözítőnk személyét illetőleg oly teljesen eltérő nézetekbe bonyolódott, hogy oda már nemcsak nem követhettem, de konstatálnom kellett, hogy az ő álláspontja az enyémmel homlokegyenest ellenkezik. Delitzsch nem ismeri el Krisztus istenségét s így visszafelé következtetve, az Otestamentom nem tartalmaz a Messiásra vonatkozó kinyilatkoztatást. Itt háttérbe vonul az assyrolog, s a kutató történelembuvár előtérbe lép a theologia minden fény- és árnyoldalával. E téren csak azt tanácsoltam neki;

hogy nagyon óvatosan, lépésről-lépésre haladjon előre s téziseit csak theologiai folyóiratokban s kollégái körében szellőztesse, minket laikusokat, mindenekfölött pedig a Keleti-Társulatot kímélje meg ettől, mert ennek fóruma elé ez nem tartozik. Mi ásunk, de elolvassuk, a mit találunk, s kiadjuk a tudomány és történelem hasznára, de nem azért, hogy a sok tudós közül valamelyiknek vallási hipotéziseit megindokolni vagy megdönteni segítsük. Delitzschnél a theologus teljesen összeolvadt a hisztorikussal s ez utóbbi szinte csak foglalata az előbbinek. Kár. hogy Delitzsch nem maradt meg eredeti programmjánál melyet a mult évben készített, hogy t. i. társulatunk leleteinek alapján, a föliratok tudományosan kipróbált fordítása után összehasonlítva, hogy ezek mennyiben illusztrálják Izrael népének krónikáit, mennyiben magyarázzák meg a történelmi eseményeket, erkölcsöket, szokásokat, hagyományokat, politikát, törvényhozást stb. Más szóval: a tagadhatatlanul hatalmas és kifejlett babiloni kultura mily kölcsönhatásban állt az izraelitákhoz mennyiben folyt be népük, mennyiben nyomta rá bélyegét s ezzel — tisztán emberi szempontból — mennyiben mentette meg a babiloniaknak az Ótestamentum által egyoldalúan, elfogultan durvának utálatosnak festett jellemét. A mennyire én fölfogtam, ez volt az ő eredeti szándéka. Nagyon tartalmas, érdekes terület, melynek