Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-02 / 44. szám

désre: „Elkövetted-e a házasságtörés bűnét?" így felel: „Nem" s hozzá gondolja: „nyilvánosan". Vagy nem vétkezett hamis esküben clZ?

ki arra a kérdésre, hogy tényleg tört-e házasságot, azt mondja nem, mert elgondolja, hogy az a házasság még tényleg fennáll, tehát nem törte meg. — Hamisítani is szabad — bizonyos körülmények között. Hasonló szellemben tanítanak a türelemről, szeretetről, a lopásról, gyilkosságról, a kártérítésről, a bűnös üzelmekről, csalásról, játékról, fogadásokról, adás-vételről, végrendeletről, örökségről s általán a társas együttéléssel járó soknemű körülményekről. Az állam és egyház viszonyáról is úgy tanítanak, hogy az egyház érdekei minden tekintetben megóvandók. Az államnak csak annyi joga van, a mennyit az egyház megadni jónak lát, s csak azért van joga pl. a papok felett, mert az egyház megengedi a papjainak, hogy az állam jóléte érdekében az ország törvényeinek engedelmeskedhetnek. S ha a világi bíróság a kath. papot a püspök engedélye nélkül törvény elé merészeli állítani, akkor azzal mint az egyházi törvény megsértőjével kell elbánni, így határozta ezt 1886 január 23-án a római kongregáczió, s mégis neheztelnek érte a pápás egyház papjai, ha a veres szocziálistákkal őket mint fekete szocziálistákat, de sőt veszedelmes anarchistákat állítják párhuzamba. A kik ezt tenni szokták, talán nagyon is jól ismerik az ultramontanizmust! Hiszen az is ott van a jezsuiták s így a pápaság tanításai közt, hogy adót is csak azért szabad és kell fizetni, mert az állam kényszeríti rá a papokat is, de igazság szerint a pap az államnak semmivel se tartozik, csak az egyháznak. S ebben is megújulva látjuk azt a félszeg szellemet, a mely a zsidókkal azt a kérdést tétette fel egykor: „Mester, illik-e a császárnak adót fizetnünk?" ,S mégis a haza oszloposainak szeretik feltüntetni magukat. Hasonló szellemben tanítanak a katonáskodásról, bíráskodásról, a börtönbüntetés alól való szabadulásról s ezer más, az állami élettel összefüggő kérdésről. Majd a paráználkodásról és a házasságról szóló fejezetek következnek, de ezeket lehetetlen még csak referálás tárgyává is tenni. A modern regények és korrajzok erkölcstelenségei az ultramontán erkölcstheológiai könyvekhez képest közönséges naivitások. Pozsony. Raffay Sándor, ev. theol. tanár. ISKOLAÜGY. A vallástanítás rendezéséről a budapesti egyházban. I. A budapesti egyházban a vallástanítás berendezéséről óhajtok pár szót szólani, s hogy szavammal, a vallástanítás berendezésére vonatkozó tervezetemmel nem csupán az ennek megbirálására első sorban hivatott egyháztanácsunkhoz, hanem e Lap olvasóihoz is, különösképen pedig lelkésztársaimhoz fordulok, annak mélyreható oka van. A ki ismeri a budapesti egyház történetét a ki tudja, hogy ennek egyik alapvető munkása, a felejthetetlen s áldott emlékezetű Török Pál miként igyekezett az egész ország reformátusságának érdeklődését felébreszteni, mert az ország fővárosában a ref. egyház megizmosodását a reformátusok közérdekének tekintette s a ki tudja, hogy ezen úgy egyházi, mint nemzeti szempontból elsőrendű érdeknek támogatására Török Pál az ország minden részében akart és tudott sziveket nyerni s áldozatkészséget teremteni: az könnyen megértheti, hogy oly fontos kérdésben mint a milyen a vallástanítás kérdése, a melynek helyes megoldásától függ egyházunk jövője, szólni akarván, nemcsak egyháztanácsunkhoz szólok, hanem minden jóindulatú emberhez, a ki látja, hogy a Török Pál által megvilágosított régi érdek még ma is érdeke az ország reformátusságának s a ki az ősi érdeklődést örökölve úgy nézi egyházunkat, mint a mely e hazában hitünk minden cselédinek közös kincse. Találóan jegyzi meg dr. Kiss Áron e Lap ez évi egyik számában a nagy egyházak szervezését tárgyaló érdemes munkájában, hogy a vidékről özönlik a népek sokasága ez eldorádónak gondolt nagy városba, azt hivén, hogy nagy erdőben több a forgács s ugyancsak jellemző Gyurátz ev. püspök úrnak a közelebb lefolyt pápai szép ünnepen tett megjegyzése, a mikor a pesti egyház szónokának, Papp Károly lelkésznek beszédjére, a melyben többek között arról is megemlékezett, hogy a vidék csak úgy zúdítja, önti a maga népét a fővárosra, közbeszólt, hogy igen sok esetben „az iszapotAzt hiszem megértheti mindenki, hogy a budapesti egyházzal szemben folytonosan, mondhatnám naponként újabb és újabb igények támadnak, s hogy ideje már, hogy ez igények kielégítésére az egyház helyesen szervezkedjék, háztartását a szükségnek megfelelően berendezze. E háztartás, a szervezkedés egyik legfontosabb kérdéséről, a vallástanítás miként való berendezéséről szólok és pedig e Lap hasábjain s egyenesen az érdeklődő lelkipásztor testvérekhez, mert bizonyos dolgokban csak az ő szavuk lehet garanczia, csak ők adhatnak felvilágosítást. Reménylem, hogy e munkálat nem részesül oly agyonhallgatásban, mint az, a melyet „a vallástanítás reformja" czímen ezelőtt négy esztendővel dr. Hegedűs István és Marton Lajos társaimmal bocsátottunk közre e Lap hasábjain. A budapesti egyháztanács a vallástanítás érdekében a vallástanító állandósítását kívánván, 1899 deczember 21-én tartott ülésében 123. sz. jegyzőkönyvi határozattal vallástanítási szabályrendeletet alkotott, a melyben az eddiginél jobb és ötödéves korpótlékkal emelkedő fizetést állapít meg s a melynek 6. §-ában ezt mondja : „az egyháztanács által állandósított rendes vallástanítók — (a kiknek tanítói s két lelkészi oklevelük van) — mint a budapesti ev. ref. egyház rendszeresen alkalmazott és állandó fizetéssel ellátott tanítói az országos tanítói nyugdíjintézetbe lépnek és a törvény szabta évi járulékot fizetik, a fentartó testület hasonlóképen fedezi a reá eső évi járulékot." A szabályzat 7. §-a pedig így szól: „a vallástanítók együttvéve tanítótestületet képeznek, mely az egyházi bizottság alatt áll . . . elnöke és egy választott képviselője által képviselteti magát az egyházi bizottságban. A tanítótestület minden hónapban tanácskozmányt tart s erről jegyzőkönyvet köteles az egyházi bizottsághoz beterjeszteni." Láthatja mindenki ez idézett szabályzatból a budapesti egyháztanács ama jóindulatának ragyogását, a melylyel a vallástanítás ügye s a vallástanítók személye iránt viselkedik, mert ime a budapesti állandósított vallástanítónak helyzetét szilárddá tette, mivelhogy állásától a szabályzat szerint csak fegyelmi úton mozdítható el, jövőjét a lelkipásztorénál hasonlíthatatlanul nyugodtabb és derűsebb színekkel festette meg, mert megkereste és megadta neki a módot, hogy tagja lehessen az országos tanítói nyugdíjintézetnek s a mi az egyháztanácshoz való viszonyát illeti, a vallás-