Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-05 / 1. szám

De talán legszembetűnőbben állítja elénk Pál miszticzizmusát a nála oly gyakori két kifejezés is: „a Krisztusban élek" és „a Krisztussal élek". Szerinte a hivő keresztyén: „új teremtmény a Krisztusban"; a reménység alapja: „a Krisztusban levés'1

; ő maga csak azon nyereség után vágyik, hogy: „0 benne találtassék". (Fii. 3. 9.) Pál szerint a Krisztusban lenni nemcsak azt teszi: egy jobb, magasabb élettel bírni, áldottnak lenni a Krisztusban és kedvesnek ama szerelmetesben (Ef. 1.); hanem birni oly élettel, mely erŐsebb mint a halál, mert „a Krisztusban megholtak élnek'4

A keresztyénnek minden öröme, reménye, váltsága e két szóban van kifejezve : „a Krisztusban" és „a Krisztussal" ; -— csak úgy élünk, ha vele meghalunk; 0 vele elevenittetiink meg, 0 vele támadunk fel új életre és ez uj élet a Krisztussal elrejtett és vele megjelenendő élet. (Kol. 3.) Mi a Krisztusban és Krisztus mi bennünk: ez a dicsőségnek amaz egyedüli reménysége (Kol. 1. 27.) így röviden és csak felületesen feltüntetve az evangéliumban lévő misztikus elemet, a kérdés az, hogy minő helyet adunk mi ennek az általunk hirdetett evangéliumban? Nekünk nem szabad „vonogatnunk magunkat, hanem Isten egész akaratját kell hirdetnünk" (Csel. 20. 27.); a keresztyén igazságok teljes képét kell feltárnunk magunk és hallgatóink előtt, és így méltányolnunk kell az evangélium azon oldalát is, a mely, miután mélyebb, nehezebben fogható és tüntethető ugyan fel, de hatásában áldásos és gyümölcsöző. „Krisztus mi bennünk1

1

ezen igazságnak kellő meg értése és méltánylása csak mélyítheti keresztyén felfogásunkat és hitünket. „Krisztus mi bennünk" és „Krisztus mi értünk", e kettő fejezi ki a teljes evangéliumot. Egyik a másiknak kiegészítője, ós egyoldalú keresztyén felfogás az, a mely az egyiket a másik rovására túlságosan előtérbe állítja, illetve elhanyagolja. A misztikusok legnagyobbb részének fő tévedése abban állott, hogy Krisztusnak váltság munkájára, különösen halálára, kevés vagy épen semmi súlyt nem helyeztek. Pedig ezen hitnek : „Krisztus él mi bennünk", alapja az a tény, hogy ő értünk meghalt. Az isteni élet velünk való közlésének előfeltétele ennek értünk való önfeláldozása Az alabástrom edénynek szét kellett töretnie, hogy a drágalátos kenet illatjával az egész házat betölthesse. De másj oldalról Krisztus halálának elégtétele csak úgy fogható fel teljes mélységében, és az 0 igazságosságának beszámítása csak úgy ment a merev mesterkéltségtől, ha az 0 igazságossága közölretik velünk, vagyis ha úgy tekintjük az érettünk meghalt Krisztust, mint bennünk élőt és velünk egyesülőt. Ú meghalt értünk, hogy élhessen bennünk. 0 él bennünk, mert különben nem halt volna meg értünk. Ne különítsük el hát a két igazságot egymástól; mert a kettő együtt adja és tünteti fel a teljes „Igazságot, a mely a Krisztusban vagyon". Gondoljuk meg továbbá azt, hogy a ki „Krisztusban él" és „Krisztus ő benne", az egész nyugodtan veheti és szemlélheti a küzdelmet, a mely a Szent írás egyes könyveinek eredete, hitelessége körül folyik. Az ilyen a bizonyítékot önmagában bírja és hordja. Az ilyen hivő hitét nem e vagy ama könyv hitelességétől teszi függővé és így szólhat magához a Bibliához: „Immár nem a te beszédedért hiszek, mert én magam hallottam és tudom, hogy ez bizonynyal a világnak ama Megtartója a „Krisztus." (Ján. 4. 42.) És gondoljuk meg azt, hogy e Krisztusban való élet bírásának öntudata önmagában hordja azon hitnek lehetetlenségét, hogy ez életben a halál hozzáférhessen. „Krisztus mi bennünk": ez a „dicsőségnek reménysége". A halhatatlanság igazi bizonyítéka a keresztyén szellem öntudatában van. Midőn az ember elmondhatja: „Te vagy az én szivemnek erőssége", akkor kél benne fel és jut diadalra az a meggyőződés, hogy semmi nem választhat el bennünket Krisztustól, az örökké élőtől, és akkor mondhatjuk el: „Te vagy az én részem, örökségem mindörökké". De áldásos hatása van az evangéliumi miszticzizmusnak nemcsak a ker. theológiai, hanem a keresztyén ethikai felfogásra is. Kétségkívül voltak a miszticzizmusnak olyan fonák kinövései, a melyek nagy hasonlóságot mutattak az erkölcstelenség durvább alakulataival; ismét, a melyek közönyösek voltak a ker. erkölcsiséggel szemben. De ezek nem gyümölcsei, hanem beteges kinövései a fának. Az egészséges evangéliumi miszticzizmus nem közönyös az etliikával szemben. „Valaki 0 benne marad, nem vétkezik" (I. Ján. 3. 6); „Nem tudjátok, hogy ti Istennek templomai vagytok? ha valaki Isten templomát megszeplősíti, elveszti azt az Isten" (I. Kor. 3. 16.);

ez a valódi evangéliumi miszticzizmus ethikája. De ez az igazság, hogy Krisztus él mindenütt, nem csak indító okot és követendő példát szolgáltat minékünk. A miszticzizmus ezen alapelve tudtunkra adja, hogy a magasabb élettel való érintkezés és egyesülés önmagától nyilatkoztatja, mutatja ineg magát mindazokban, „a melyek tisztességesek és jó hírűek", és így felette áll minden ethikai rendszernek, a mely megmondja ugyan, hogy milyennek kell lennünk, de hiányzik belőle az erő, a mely segíthetne bennünket, hogy legyünk olyanok, a milyeneknek lennünk kell. Jó, ha van egy czéljuk kitűzve, a mely felé mindenkinek törekednie kell; de mit ér ez a bénának?! Jézus Krisztusnak velünk közölt, élete a pusztában fakadó víz, a melynek erejétől ugrándozik a sánta, mint a szarvas (Esaiás 35. 6.). Az egyénnek, de különösen az égész egyháznak is szüksége van arra, hogy felismerje azt az igazságot, a melyet az evangéliumi miszticzizmus tüntet fel előttünk. Fontos a keresztyén munka; de e munka csak úgy lehet áldásos, ha a keresztyén, Krisztusban való életben gyökerezik. Ha sokat akarunk tenni a Krisztusért, sokszor kell ülnünk az ő lábainál. Ha szaporítani akarjuk a lámpákat, ügyelnünk kell arra is, hogy fokozzuk a villanyfejlesztő telep dinamikus erejét. Ez ideges és lázas korszakban élő emberekhez gyakran kell szólanunk Krisztus szavaival: „Jertek el ti magatok felfelé és nyugodjatok meg egy kevéssé" (Márk 'ö. 31.). És végre, ha Krisztus az aktiv életerő mibennünk, úgy a mi fő feladatunk abban áll, hogy nyitva és tisztán tartsuk azon csatornákat, a melyeken át az isteni élet velünk közöltetik. A keresztyén miszticzizmust kvietizmusnak is nevezték. E név helyes, ha vele azon türelmes, „figyelmetes várást" (Fii. 1. 20.) akarjuk jelezni, a mely az isteni élet közöltetésének elengedhetetlen feltétele. Mert e figyelmetes várás nem passzív tétlenséget, hanem legbensőbb energiát feltételez. Mily nagy lélekerő kell ahhoz, hogy megálljunk, figyelmetesen várjunk, akkor, midőn hatalmas erős mozgásra kényszerítenek! Ez új élet közlése nem valami mágikus úton és módon, hanem a hit csatornáján át történik, és ez új élet tettekben, keresztyén munkában nyilvánul. A miszticzizmus első tantétele: Isten az, a ki cselekszi bennetek; a második: vigyétek véghez a ti idvességteket (Fii. 2. 12.13-). Először befogadni s azután érvényesíteni az új életet! így jutunk legélénkebb tudatára egyéniségünknek és így érezzük ennek egyesülését a mindent megelevenítő, megtermékenyítő, magához vonzó élettel, a melyet ezen