Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-07 / 49. szám

után, ápolja, erősítse, benne a szunyadó hitet felébreszsze ; nem kötelessége-e az ev. egyháznak, hogy ott, a hol a halál leselkedik ós fáradhatatlanul kaszál, a betegség miatt szenvedők között hirdesse a diadalmat, mely adatott a mi Urunk Jézus Krisztus által, a ki elvette a koporsó fulánkját? Hiszen a kereszt gyalázatjának, a gyötrelmes szenvedéseknek súlya alatt még a czógóres gonosz is megtér az élet Urához, mennyivel inkább a beteg, a ki most elhagyottan nyög és a vigasz, a remény áldásait áhítja. Meri-e valaki állítani, hogy a kórházi betegek állandó gondozására nincs szükség?! A misszionáriusok ós lelkészek időnként jöjjenek össze; szabják meg előre, hogy ki hol és mikor prédikál, közülük egyik tartson a theol. tudomány, vagy a gyakorlati élet köréből rövid felolvasást, beszéljék meg tapasztalataikat, mint valami vezérkar együtt állapítsák meg a hit ós evangélium ellenségei ellen a csatatervet, vonják magukhoz a vallástanítókat, tanárokat, a theologia professzorait. Részletkérdés ugyan és a kivitel dolga, de azt előre megállapítanám, hogy ezeken az összeveteleken csak beszélni s beszélve tanítani, építeni szabad, de szónokolni tilos, mert a szertelen szónoklási vágy, a mely sokaknál szinte a dühössógig fokozódik s a szónoklat sikeréért mindent feláldoz, ölte meg többek között közelebb a mi szép reménységgel megindult ós nagyra hivatott budapesti belmissziói konferencziánkat is születése után mintegy másfél esztendővel. Haypál Benő. ISKOLAÜGY. Vallástanítás a budapesti egyházban. Haypál kollégám (ne háborodjék meg szive e vakmerő szólításórt) a vallástanítás rendezéséről a budapesti egyházban czímű figyelemre méltó czikksorozatában szeretettel kéri fel az ügy iránt érdeklődőket a tárgyhoz való hozzászólásra. E felhívás által felbátorítva veszem kezembe a tollat, hogy a budapesti viszonyokat figyelembe véve szóljak a Haypál-féle javasathoz. Nem szólok arról, hogy mit kaptak és mit kértek a budapesti állandósított vallástanító segéd-lelkészek, bár az igazat megvallva, nem tartom oly csodálatra méltó vakmerő eljárásnak, hogy ha valaki 16 iskolát végezve a tanítói nyugdíj-intézetbe bejut (mit 12 évi tanulás után is elérhet) még lelkészi mivoltát is szeretné tisztázni, annyival inkább, mert ha lelkészi funkcziók elvégzéséről van szó, akkor lelkészi jellege nem igen szokott kérdés tárgyává tétetni. Hanem szólok a vallástanítás dolgáról. Az egyik nagyfontosságú reformjavaslata H. kollegának, hogy a vallástanítás a budapesti elemi iskolákban tanítókra bizassék. Szépen kifejti, kellőleg megokolja: hogy és miképen gondolná ezt keresztülvihetőnek. Szó sincs róla, nagyon üdvös dolgot ajánl. Magam sem tartom, hogy a bibliai történetek, zsoltárok tanításához még a fővárosban is okvetlen lelkészi oklevél szükségeltetnék, ha a budapesti egyház szervezve volna. De épen ez a bökkenő ! A budapesti egyház jelen alakjában egy ős-rengeteg, melybe csupán néhány lelkes tanár, vallástanító segéd-lelkész és talán presbiter igyekszik behatolni. A gyülekezet pásztorainak lelke, mint H. kollega csinosan kifejezi, „örök lázban ég". A 70,000 lélek nagy része az egyházi életről tudomással nem bír, papot nem lát, mert sátoros ünnepen, mikor láthatna (csak akkor ér rá, hogy a templomba menjen), nem fér a templomba. Ezeknek csak úgy van alkalmuk pappal beszélni, ha iskolás gyermekük van, kit a vallástani órára elkísérve alkalmuk nyilik szót váltani a „tisztelendő úrral" (nem tudják szegények, hogy azok csak vallástanítók); vagy a gyermeket kiséri haza olykor-olykor a vallástanító s igyekszik annak a családjában hitet erősíteni, egyházszeretetre buzdítani. Azt a tudatot, hogy egy-egy ilyen alkalommal lelkészét látja, azzal beszél az a családapa, családanya, nem pótolhatja semmiféle szaktanfolyam és tanítói buzgóság, s ha a szülők látják, hogy ezután már gyermekeik révén sem sikerül pappal találkozniok, bizony nagyon kiábrándulnak az „új rendből". S hogy ez nem fikczió, tapasztalatra most is hivatkozhatom. Egy igen előkelő fővárosi tisztviselőt látogattam meg egy alkalommal, kinek fiát tanítottam. Nagy örömmel, szivesen fogadott; de midőn beszélgetés közben azon kérdésre, hogy felavatott lelkész vagyok-e, tagadó választ voltam kénytelen adni, láthatólag kiábrándult. Hiába volt azután minden magyarázat, diplomára hivatkozás, észrevettem, hogy nagyot estem előtte felavatatlanságommal. Ez pedig művelt, úri ember, még hozzá papfiú volt. Hát a hívek zöme, mely ily finoman ugyan nem distingvál közöttünk, de annyit mégis tud, hogy tanító és lelkész nem mindegy! Majd ha a budapesti egyház a deczentralizáczió álláspontjára helyezkedik, akár önálló egyházközségekre, akár külön parókhiákra oszolva, e külön egyházkörökben lelkész és presbitérium a hozzátartozókat ismeri, s azok is ismerik a maguk egyházközségének vezetőit; ha módjukban lesz ilyenformán egyházi életet élni az egyháztagoknak, s nem vesznek el a nagy zavarosban: akkor igenis lehet tanítókra bízni a vallástanítást minden aggodalom nélkül, s a szülők könnyen belenyugosznak a rendszerváltozásba. S ha így egyházközségenként deczentralizálva lesz majd az egyházi adózás is s külön presbitériumok gondoskodnak az adó befolyásáról, ismerve az egyes adóalanyokat, az adózó egyháztag pedig nemcsak a pénzszedőt látja évenként egyszer feltűnni, hanem lelkipásztorával is érintkezik s így egyházközségi életet élvén, tudja, hogy mikor, mire és miért kell áldozatot hoznia s mi hasznát látja annak a befolyó adóösszegnek úgy az egyház, mint az egyes: akkor az