Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-07 / 49. szám

anyagiak terén is más képet mutat majd a budapesti egyház s nem érzi annyira szükségét annak, hogy anyagi helyzetének javítását országos érdeknek tüntesse fel. Persze addig még sok víz lefolyik a Dunán; de meggyőződésem, hogy a mindinkább nehezedő körülmények e — szerintem egyedül helyes — útra kényszeritik a budapesti egyházat, különösen ha minden mellékérdekektől eltekintve főtörvényévé teszi, hogy „salus rei publicae suprema lex!" A vallás tanítást a budapesti egyházban tanítókra bízni, a jelen körülmények között tehát nem tartanám szerencsés dolognak. Nem, még akkor sem, ha bármily nagy is a káplánszükség. Mert az egyetemes egyháznak sokkal nagyobb érdeke 500 gyermeknek s azok szüleinek lelki gondozása, mint 2—300 lelkes egyházban évenként 5-6 keresztelés, ugyanannyi temetés ós egy házaspárnak esketése. A nemzetgazdasági elv nem egyéb, mint az egész természetben működő takarékossági törvény (lex minimi), mely szerint a természet minden hatás elérésére csak annyi erőt használ fel, a mennyi szükséges. Már pedig e törvénynyel merőben ellenkezik egy ambiczózus, munkakedvelő ifjú Timotheusnak 80 forintos kápláni állásra kiküldése. Nem 80 frt miatt, mert hisz ezzel a káplán munkája (ha diplomája nem is) meg van fizetve, hanem a munkahiány miatt, minek következtében a munkaerő a princzipálissal való tartlizásra vagy egyéb kevésbbé építő foglalkozásokra pazaroltatik. Ez is probatum est! S mikor egyszer, mint budapesti vallástanító segéd-lelkész néhai való jó princzipálisomat meglátogattam, ki épen akkor káplán nélkül volt s panaszkodott, hogy Budapest elveszi a káplánokat, hogy minden 20—30 gyerekre katechetája legyen, s ezért nem jut neki káplán ; majd fizetésem kérdezve, azt nagyonurasnak találta; — de mikor azután elmondtam, mint szaladunk iskoláról-iskolára, hogy tartsunk heti 24 vagy több órát, s kifejtettem, hogy kezünk alatt hetenként kétannyi gyerek fordul meg, mint a hány híve neki aprajanagyja összesen van: bizony akkor szörnyű soknak találta a mi dolgunkat és szörnyű kevésnek ahhoz képest az „uras" fizetést, s elismert legalább annyit, hogy Budapesten is szükség van annyira a káplánemberre, mint az ő ekklézsiájában. Azok a kis ekklézsiák, hova az agg lelkész mellé káplán nem juthat, nem züllenek el, ha addig, a meddig tanító hirdeti is nekik az igét, a szorosan papi funkcziókat pedig a szomszéd lelkész elvégzi. De ha a budapesti egyházban kevesbítjük a papi emberek számát, a helyett, hogy szaporítanék, ennek hívei csakugyan elszéledeznek. A míg tehát a budapesti egyház egészséges szervezetet nem nyer, ne kísérletezzünk tanítókkal, hanem hagyjuk az elemi iskolákat, e kiváló érintkezési pontokat híveinkkel a vallástanító s.-lelkészek kezén. A mit H. kollega a vallástanítási felügyeletre nézve ír s a budapesti egyház presbitereinek szives figyelmébe ajánl, nagyon óhajtandó dolog. Debuisset pridem. Csak annyit jegyzek meg, hogy bizony még a vizsgákon se nagyon alkalmatlankodnak az egyház képviseletében a presbiter urak, sőt a mult iskolai évben testületünknek ez irányban felterjesztett kérésére azt a választ nyertük, hogy keressünk mi magunk a szülők között vizsgaelnököt. Az énektanításra nézve pedig megenged nekem annyit H. kollegám, hogy itt nem annyira a képzés, mint a hajlam, képesség a lényeges. Mert ismerek én sok tanítót, a ki képezdében zeneileg is képeztetett, de azért énekelni nem tud, mert nincs hallása, a kinek pedig van, az ha nem tanult is zenét, énekeinket igen szépen megtanulja. S ha az intéző körök a katecheták alkalmazásánál minden esetben figyelemmel lettek volna az éneklés ügyére is, ma már másképen énekelne a budapesti gyülekezet. Sőt, a ki ismerte csak 10 évvel ezelőtt is a budapesti templomi éneklést, az már ma is jelentékeny javulást konstatálhat e téren. Az énektanítás ügye tehát tisztán attól függ, hogy az éneklésben való jártasság is kellő figyelembe részesüljön a katecheták alkalmazásánál. Végül még egy megjegyzést. H. kollega a lelkészi diplomát nem tartja egyenrangúnak a középiskolai tanári diplomával s e miatt egy külön pedagógiai szakvizsgát kiván a budapesti vallástanártól, ki középiskolákban tanít, Ez eszméért annyira lelkesül, hogy talán még ő maga is hajlandó volna e vizsgát letenni. Feltűnő ez a kívánság! A dunamelléki egyházkerület tavaszi gyűlése kimondotta, hogy a tanítóképesítő vizsga a theológusokra ezentúl nem kötelező. H. kollega mégis szükségesnek tartana ilyesmit! Vagy valami magasabb vizsga, talán a tanárjelöltek pedagógiai vizsgája lebegett H. kollega lelki szemei előtt? A vizsga tárgyait nem jelölte meg s így nem tudhatni, miből is kellene „szerinte" vizsgázni. Mert a pedagógia történetéből, neveléstanból, módszertanból, bölcsészettörténetből ma is vizsgáznak theologusaink. Talán valami vaskosabb logika vagy lélektan volna még szükséges? Én azt hiszem, erre semmi szükség nincs. Ha theologiai képzésünk hiányos, a mint hogy az, úgy azon kell javítani, s e tekintetben úgy tudom készülnek is javaslatok; s ha theologiai akadémiánk tökéletesebb tantervet és rendszert nyer, akkor semmi szükség a vizsgák számát szaporítani. A paedagógiai gyakorlatot pedig vizsgák lerakásával megszerezni úgy sem lehet, ha még annyi vizsgát írunk is elő; ezt a rátermettség mellé a gyakorlat adja meg. Egyébként szeretettel köszöntöm H. kollégámnak iigybuzgóságból fakadt sorait. Adná Isten, hogy életrevaló eszméi minél előbb valóra válva, egyházunk javára nemes gyümölcsöket teremjenek! Siculus.