Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-07 / 49. szám

pedig az adóhátralékosokat szólongatja: akkora mezőn szétszórva heverő csontok a közöny temetőjéből feltámadnak, az élettelenekből élő kövei támadnak az egyháznak, s nemcsak a szűkmarkú adózásra, de az adakozásra is megnyílik a jóakarat. Tizennégy próféta ós apotol! Ne tessék felsziszszenni e nagynak látszó számtól, mert e tizennégygyel szemben ott áll a 70,000 lélek, a város óriás terjedelme, az elhanyagolt mező egész tóressége, a munka rendkívüli fontossága ós mérhetetlen tömérdeksége. Ha pusztán csak a vasárnapi szolgálatot veszszük, a melynek száma e hat központban s a Svábhegyen — egy hónapra négy vasárnapot, a Svábhegyen csak két istentiszteletet számítva — havonként télen 50, nyáron 34, s ha e mellett elengedhetetlen követelménynek állítjuk fel, hogy mindegyik központban hetenként egyszer úgynevezett estéli összejövetel tartassók biblia- vagy kátémagyarázattal,vagy egyh. históriai előadásokkal: akkor még a gáncsoskodást kedvelő is megértheti, hogy ezen ón becsületes jószándékból s egyházam szeretetéből fakadó munkálatom nem a kényelem szempontjait akarja szolgálni, hanem a lelkipásztori tevékenységnek igaz körét kívánja megjelölni s a lelkipásztort kiemelve mostani bureaukrata helyzetéből, az ő tiszte szerint való folytonos munkára kívánja kötelezni. A központtal biró rendes lelkészek végezzék területükön a funkcziókat; saját központjukban havonként kétszer, egy másik központban havonként egyszer prédikáljanak. Látogassák gondosan a híveket, az egészségeseket és betegeket, a gazdagokat és szegényeket; vezessék az estéli összejöveteleket; legyenek szoros összeköttetésben a jótékony egyletekkel, s ha egyfelől lelkük nem az adózók névsorát vizsgálja és igazgatja, bővítgeti, hanem a bibliába merül el, másfelől az életből, a hívekkel érintkezés folytán megismerik a bűnt s az ezer veszedelmet, a mely fegyverét forgatja: akkor tudni fogják, hogy mit kell prédikálni. Mert hiába, a biblia az élet ismerete, s a hívekkel való érintkezés a legjobb homiletika. Ha megismerik a nyomort, a mely fészke és melegágya a hitetlenségnek, a bűnnek: akkor a szánalom ékesen szólóvá teheti őket, hogy a fösvény gazdagot is megindítsák, s akkor a szocziális bajokat a lehetőség mértékéig, de amaz egyetlen igaz törvény szerint enyhítgetik, a melyet az ó-testamentumi bölcs találó szavakban így fejez ki: »a szegény ós a gazdag összetalálkoznak, mindkettőt pedig az Úr szerzi«. 1 A misszionáriusok a lelkészek mellé rendelve, végezik a fenmaradott istentiszteleteket, részt vesznek az estéli összejövetelek rendezésében, a lelkészekkel egyetértve, velük megállapodva programm szerint látogatják a híveket, propagálják a vallásos kiadványokat, felkeresik a betegeket, a lelkészekkel együtt végzik a konfirmácziói oktatást* Istenem! micsoda felsőbb akadémia, igazi élet iskolája lenne ez a misszió azoknak az ifjaknak, a kik később esetleg nagy gyülekezetek pásztorai lennének ! Micsoda kapocs lennének ők később az ország szive és tagjai között! Itt még nem állapodnám meg, hanem a Duna jobb ós balpartján levő kórházak számára egy-egy lelkészi állást szerveznék. Nincs szükség annak a magyarázatára, hogy a kórházban fekvő, elhagyatott beteg lelke mily fogékony a vallás szavára s mint áhítja a vigasztalást. Ma azonban csak a tudomány őrködését látja a beteg, a mely az evangéliumhoz mérten a vigaszban a hánykódó lélek megnyugtatásában tehetetlen. Ma csak a Mária-kultusz kiábrázolói forgolódnak a betegek körül, de nincs mellettök a szelíd Jézus, a könyörülő, a szenvedőt megvigasztaló Jézus követe és apostola. S hogy mennyire szükséges volna, hogy ott legyen, ennek bizonyítására felhozok két egyenlő példát, bárha nagy megdöbbenést okozok is vele. Ezelőtt néhány esztendővel karácsony első napján az irgalamasok kórházába mentem, hogy ott egy beteg atyánkfiát meglátogassam, vigasztaljam s a szegény betegnek a karácsonyi evangéliumról szóljak. Későn érkeztem, a beteg meghalt. Az ágy, a melyen a halottnak még egészen ki nem hült tetemei pihentek, el volt függönyözve. Közvetlen ez ágy szomszédságában, a halott mellett, karácsony ünnepén, a mikor a lelkeket angyaloknak dicsőítő éneke köszönti, egy csomóba keveredve néhány kórházi beteg, ott, abban a helyiségben, a melyben mindenütt a félelmek királyának rémes tekintete villog, hangos lármával kártyázott. Most nemrég, az őszszel, egy beteg kollegámat kerestem fel a klinikán s ott egy terem előszobájában ugyancsak kártyázó emberekre, felkötött kezű, bepólyált fejű, mankón járó betegekre találtam, a kik kártyázni tudtak azon a szomorú helyen, a titok csarnokában, a hol nekem, az egészségesnek is a lét, vagy nem lét kérdéséről, az időlegesről és örökkévalóról beszélt minden. Nem megdöbbentő-e az elhagyatottság, a melyben e szegény betegek szenvednek ; nem megdöbbentő-e a könynyelműség, a melyben a szerencsétlenek egy részének lelke él; nem tiszte-e az ev. egyháznak, hogy e szánalomra méltóknak lelkét akkor, a mikor a test szenvedő állapotja a lélekben fogékonyságot, vágyat ébreszt a kegyelem igéje * Ez alatt, természetesen, nem azt az öt heti sebtében való káté-betanítást, hanem a huzamosabb ideig tartó gondos valláserkölcsi előkészítést értem.