Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-09 / 45. szám

ki tanít, hanem, hogy a ki tanít, jól tanítson. S a budapesti s általában a nagy városi specziális viszonyokat figyelembe véve, elmondhatjuk, hogy itt a jó tanítás mellett a minden elemi iskolában egyöntetű tanításra is múlhatatlanul szükség van, hogy a gyakran vándorló s iskolát változtató gyermek, a mit elkezdett és félbenhagyott az egyik iskolában, azt folytassa a másikban, s ne legyen tanulásában zökkenés, hanem tervszerű haladás, folytonosság. Tulajdonképen e már sokszor hangoztatott elvnek megvalósítása, e nyilvánvaló szükségnek szolgálata, a tanítás anyagának beosztása, egy-egy hónapra terjedő programmnak megállapítása lenne a vallástanítói havi tanácskozásoknak főczélja. A vallás nemcsak tudomány, hanem élet; a vallástanítás czélja, hogy világos, tiszta tudományt közöljön s hit és erkölcsi életet ébreszszen. S e közlés képességének, ez élet ébresztésének tehetsége nincsen a theologus oklevélhez fűzve. Állítom, hogy ily tudomány közlése, ily élet ébresztése a niveaujában folyton és szépen emelkedő tanítóságunknak is nemcsak épen oly kötessége, de oly tulajdonsága is lehet, mint nekünk, lelkészeknek. Tanultunk ugyan mi is pedagógiai tanulmányokat s annak idején a nagy-kőrösi képezde tanárai, szakférfiak előtt olyan a milyen bizonyságot is tettünk arról, hogy tanultunk, s akkor a korlátlan és szertelen ambicziójú ifjú léleknek bizonyos — bár a mint ma már belátom -— egy cseppet sem indokolt öntudatával hallottuk egy nagy és jóindulatú papnak ajakáról, hogy a tallérban benne van a garas, a theologus nagy tudományában a tanítóé; de valójában csak elméletileg volt meg bennünk a kisebbnek látszó tudomány s a mi nagy tallérunkat nem váltottuk fel garasra; s ha a gyakorlat teszi e téren a mestert; magunkat mestereknek nem nevezhetjük. A theologia négy évi tanfolyamán egyetlen bibliai történetet sem dolgoztunk fel a czólböl, hogy azzal a gyermeki szívben fakadó hitet öntözgessiik: egyetlen egy hittani tételt sem fejtegettünk abból a czélból, hogy azzal a gyermek lelkében kőszálat emeljünk. Gyakorlatilag a példa látásából, még véletlenül sem fejlődhetett valami élénk pedagógiai érzék, mert míg egyebütt mindenütt új módszert teremtett a pedagógiai tudomány, akadémiánkon gondosan őrizték a régi mesgyét, készen tálalták elibénk a tudományt, csak hozzá kellett ülni; a régi divatját mult, köznyelven úgynevezett magolás volt a rendszer, s bár ma már a kis gyermeket is a beszéd- és értelemgyakorlat vezeti be a tudás csarnokaiba, s a jó pedagógus minden vonalon nemcsak az emléztetésnek, hanem a lélek minden tehetségének nagy szerepet ad, a mi czenzuráink és úgynevezett kollokviumaink nagyobb részben, vizsgáink egyedül és kizárólag beszédgyakorlat voltak. A ki megemésztette s hűen reprodukálta, a mit a kurzusokban elibe tálaltak, megkapta a jelest; egyébként pedig a kutató Ítéletnek, a mélyre szálló vizsgálódásnak, a rendező logikának kevés szerep jutott. Csak úgy a nyelvünk hegyével kóstoltunk bele a nevelés tumányába, s a ki ezt tagadni merné, az e tudománynak mai fejlettségét tagadja s nagy értékét kisebbíti. Gyakorlatilag sohasem alkalmaztuk e tudományt, nem foglalkoztunk a gyermekkel, nem ismerjük a lelkéhez vezető utat. A szürke elmélet bizonyos lépcsőjéig felemelkedtünk, a hol azonban csak legfeljebb olyan a milyen kritikát tudunk gyakorolni. Azt tudjuk, hogy a fejlettebb lelkeket hogy ápoljuk, hogy neveljük, erősítsük; de az ébredő lelkekkel szemben, ha őszinték akarunk lenni, meg kell vallanunk erőtlenségünket, készületlenségünket. Nem állítom ozt személyválogatás nélkül de állítom nagy általánosságban. Olyan formán vagyunk a pedagógiai tudománynyal, mint pl. az orvosival, melyhez minden ember ért és pedig sokszor jobban ért, mint maga az orvos. — Legalább ezt gondolja sok ember magáról. Mi pedig, ha valami bajunk van, okosan teszszük, ha a szakemberhez, az orvoshoz fordulunk. Ha a vallástanítás terén van bajunk, akkor is a szakférfiakhoz forduljunk. Én jó lélekkel biznám az elemi iskolákba járó növendékek vallástanítását a fővárosban is a tanításra hivatott, az erre képesített, kellő elméleti tudással és gyakorlati ügyességgel s készséggel biró s jól megválasztott tanítókra, a milyenek — azt hiszem — kellő számmal vannak. Jó lélekkel alkalmaznám Őket a mostani lelkészi oklevéllel biró ideiglenes vallástanítók helyett, abból a szempontból is, hogy a vallástanítás érdekében szükségesnek tartom a vallástanító személyének állandóságát, mert ha megfelelőképen szervezzük ez állásokat, az ezeket betöltő tanítók állandósulására még a mostani állandósított s. lelkészi oklevéllel biró vallástanítók, vagy mondjuk, katecheta lelkészekkel szemben is több a garanczia, a kik oklevelük birtokában hivatás és természetszerűen a rendes lelkipásztorság gondolatát forgatván elméjökben, kínálkozó alkalommal bizonyára szívesen cserélik fel mostani állapotukat egy ambicziójuknak megfelelő lelkészi állással. Azonban nem feltétlenül s nem oly teljes szabadsággal biznám e fokon a vallástanítást a tanítói képesítéssel biró férfiakra, mint a milyennel ma theologus vallástanítóink munkálkodnak; hanem eszébe juttatnám a t. presbitériumnak, hogy ha nincs kellő vallás erkölcsi nevelés, akkor idővel nem lesz egyház sem, s ha nem igyekezünk megnyerni a gyermeket, akkor a jövőt játszuk el s a férfiút ós nőt veszítjük el. S aztán épen ezen a leghanyagoltabb téren tenném mindenekfelett való tisztévé a gondos, hűséges, folytonos és a vallástanítás ügye, a vallástanító személye iránti szeretetteljes felügyeletet, s nem elégedném meg azzal, a mi a legjobbak közreműködésével most folyik, mert bizony mondom : az évvégi vizsgálatokon megjelenés, ott a hatalmas ós dicső testületnek a presbitériumnak képviselete a vizsgát ünnepélyessé teheti ugyan, de lényegében olyan forma, mint valami előre bejelentett pénztárvizsgálat. Állandó, önkénytes, szives felügyeletre van szükség, a mibe az egyházmegyei hatóságot is belevonnám. A tanítás egyöntetűségének biztosítására havonként kétszer, lelkes szakértő vezetése mellett gyűlnének össze a vallástanítók s az elmúlt két hétről, tapasztalataikról számot adva, a következő két hétre gondosan s alaposan készülve, biztosítanák a tanítás egységét és sikerét. Itt van helye, hogy szóljak a vallástanítás egyik legfontosabb tárgyáról, az énekről, a mely kálvinista és ősi keresztyén, puritán istentiszteletünknek egyik ékessége. „Tanítsátok és intsétek egymást ti magatok közt psalmusokkal, dicséretekkel és lelki énekekkel, nagy kedvvel énekelvén a ti szivetekben az Urnák" — mondja Pál apostol. S nem azt tapasztaljuk-e, hogy az éneklés mintegy versenyzés abban, hogy kinek a hangja erősebb; könyen kiabálássá fajul, s a helyett, hogy emelné a gyülekezet érzéseit, inkább botránkozást okoz, a fület sérti, a jó ízlést tapodja meg sokszor, pedig a vallásos érzések nem tűrik a zajt s a hivő léleknek még öröme is a szelíd hangokat keresi. Kérdeni, hogy az énektanítás terén kitől várhatunk jobb eredményt, a lelkésztől-e, a ki az Isten kegyelméből neki adott tehetséggel legfeljebb azt tudja megítélni, hogy az ének szép-e, vagy sem, illetőleg tetszik-e neki, vagy sem, vagy a tanítótól, a ki a kópezdében rendszeresen tanult énekelni, kezeli a zenének egyik, vagy másik eszközét, fejleszti zenei íz-