Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-09 / 45. szám

lését s tanulja, ismeri az énektanítás módszerét? S ha a lelkészek a peadagógiai tekintetek figyelembe vételével, a tanítókkal egyetértve megállapítanák jó eleve, s alkalmas módon a gyülekezet templomlátogató tagjaival is közölnék — (póld. a templom bejáratán kifüggesztett táblán) — a templomi énekeket: az iskola és sok család is bizonynyal közreműködnék a templomi éneklés ékessé tételében; egy új, szent kötelék szövődnék a templom, iskola és sok család között; a gyermek szülőivel együtt vehetne részt a rendes istentiszteleten, a hol a tétlenség miatt nem unatkoznék többé, mert részt venne az éneklésben s így ő is részesülne az istentisztelet, az Úr háza javaiban. Az u. n. gyermekistentisztelet helyét a jótékony egyletek buzgó tagjai által tartandó, az egész városra kiterjedő, eléggé meg nem becsülhető áldásu vasárnapi iskolai tanítás foglalná el, a melynek czélja a biblia ismertetés mellett a rendes templomi éneklés tanítása legyen, s a mely munkába a vallástanítók is bevonandók lennének. A mostani gyermek vagy helyesebben ifjúsági istentisztelet, a melyen az elemi iskolás s a gimnáziumi növendékek vesznek részt, minden tekintetben olyan, mind a rendes istentisztelet, ettől tehát a résztvevőkre nézve valami külön erkölcsi hatást nem várhatunk; sokkal közvetlenebb a vasárnapi iskolai tanítás, a gyermeki lélek munkája ezen éberebb és folytonos. Mikor valami kiilön erkölcsi hatásról beszélek, olyanra gondolok, a mely több és nagyobb legyen, mint a milyent a rendes istentisztelet nyújt, ilyent azonban ez ifjúsági istentisztelet mostani formája nem nyújt, legfeljebb csak szétválasztja az együvétartozókat: az apát a fiától, a leányt az anyjától. Lehet, hogy az én álláspontom nem elég modern, de én az istentisztelet külső képét úgy látom szépnek, ha a fiú az atya, a leány az anya mellett ül, s azt hiszem elég jó orvosságot ajánlottam arra, hogy a kis gyermek szája által is méltóképen dicsértessék az Isten a rendes istentiszteleten. Tanulja a gyermek terv- és programmszerűen a templomi éneket az iskolában s a családi körben. Végül, a nélkül, hogy tanítóképző intézeteinkben a vallástanítás értékét kisebbíteni, a tanár urak buzgóságát, igaz kálvinista lelkületét kétsógbevonni akarnám, csak e szent ügy, az egyház vitális érdeke, a vallástanítás fontosságára való tekintettel a szeretet egész melegével kérném őket, hogy tudásuk és vallásos lelkületük egész gazdagságát igyekezzenek — a mint igyekeznek is — beléoltani növendékeikbe, az egyház eme nagyra hivatott munkásaiba. De még tovább megyek: szükségesnek tartom, hogy úgy az elméleti képesség, mint a gyakorlati készség gyarapítására szünidei kurzus tartassék a theológián, alkalmas férfiak vezetésével, a mely kurzus felölelné az elemi iskola vallástani tárgyait, ezek tanításának módszerét, dolgozatokat adna fel, ezeket bírálná s közülök a legjobbakat közkézre adná. Oly fontos érdek ez, oly sok jó várható tőle, annyira nemcsak a budapesti egyháznak, hanem általában a vallástanításnak érdeke, hogy e kurzus eszméjének megszívlelésére, megvalósítására véleményem szerint az egyházkerület volna felkérendő. E kérdés megoldásában az anyagi oldal, a mely számításom szerint kicsiny, a remélhető erkölcsi haszonnal szemben számba sem jöhet. A gyakorlati tanításra könnyen megközelíthető Nagypénteki Ref. Társaság Erzsébet-háza; a feladatokat legjobban megoldó munkák közlésére — közérdekről lévén szó — akár a ref. néptanítók lapja, akár egyházi lapunk bizonyosan szívesen rendelkezésre bocsátja hasábjait. Azt hiszem, hogy ez eszme megvalósításával az értéke szerint nem eléggé gondozott vallástanítás ügye iránt állandó érdeklődést lehet biztosítani s a tankönyvirodalom terén is a szükségnek megfelelő okos fellendülés következnék be. Az a kérdés csupán — és ez méltó a megszívlelésre — hogy a tanítók tudnák-e megfelelően szolgálni e czélt? Hogy a budapesti és más nagy városi gyülekezet nyugodtan s jó reménységgel bizhatná-e az elemi iskolás növendékek vallástanítását a tanítókra? Erre a kérdésre a magam részéről Őszintén, lelkiismeretem nyugalmának helyeslésével adtam választ, mert én azokra a tanítókra, a kiket ismerek, bizalommal ruháznám a vallástanítási tisztet, tudván, hogy mi a szükség és hogy e szükséget jól tudnák kielégíteni. De ily fontos kérdésben egy embernek lelkiismeretes, gondos tanulmány és aggódó körültekintés után készült ítélete nem elég; épen azért egyenesen képezdénk érdemes tanáraihoz és lelkipásztor testvéreimhez fordulok: mondják meg ők, ha vájjon tanítóinknak nincs-e elég tudományuk a vallástanításra, tanítási ügyességük nem nagyobb-e, mint a lelkészeké, s a lelkület, a buzgóság az oklevél milyenségétől függ-e ? Mondják meg ők, hogy a képezdében nyert ismeret, fejlesztve a szünidei kurzuson, megújítva a két hetenként való gondos előkészületen, s a lelkes felügyelet, emberileg nem kellő záloga-e a sikernek? Az érdek, a mely most szólásra késztetett, kettős. Egyfelől itt, a fővárosban, jól tervszerűen, a czélnak megfelelően berendezett vallástanítás érdeke, a miről eddig szóltam; másfelől — hogy azt mondjam — az osztó igazság érdeke, a melyről még néhány szót kell mondanom. A budapesti egyház megékesítette magát lelkészképesítettségű vallástanítókkal; egy egész kis sereg tehetséges ifjút állított be munkásai közé, a kikben oly erőket tart lekötve, a melyek az egyetemes egyház érdekét, — a mely előtt mindnyájunknak meg kell hajolnunk — jobban szolgálhatnák. Nemzetgazdasági elv, hogy minden erő megfelelő munkakört találjon. Ez elv megvalósulása nemcsak a nemzet, de az egyház ós minden intézmény boldogulásának egyik feltétele. Az ajándékokban is különbség vagyon, az egyházi szolgálatokban is különbség vagyon — mondja Pál apostol. A különböző ajándékok az egy testnek különböző szolgálatokat, a különböző képességek az egyház javára különböző munkát végezzenek. Hadd világosítson a példa. Az erőknek egyfelől meggondolatlanul rosz megosztása, másfelől könnyelmű pazarlása lenne az, ha pl. úgy szabnánk meg az általános tanítás mezején a munkakört, hogy gimnáziumi képesítettséggel biró férfiak népiskolában tanítsanak, a gimnáziumok pedig egyetemi hallgatóknak soványabb, vagy a sok esztendő súlya alatt görnyedő s az öregség tehetetlenségével küzdő professzoroknak fogyatkozó tudományán tengődjenek. Az erők ilyetén megosztásával egyet kétségtelenül elérnénk, t. i. a gimnáziumi tanítás sikertelenségét, de a felől nem lehetnénk bizonyosak, ha vájjon a népiskolai tanítás eredményesebb lenne-e, mint most, s vájjon a nagy képesítettséggel biró tanár tudása a népiskolát megfelelő munkakörnek tekintené-e, nem szegné-e szárnyát a buzgóságnak s nem tenné-e kétessé a sikert? Az egyház háztartásában is ügyelni kell, hogy a nagyobb ajándékok, a nagyobb erők nagyobb munkát végezve szolgálják az egyház érdekét s megfelelő munkakörbe állíttassanak. S nem sajnálatos, sőt egyetemes egyházunkra nézve nem veszedelmes-e, hogy míg egyfelől a budapesti egyházban a bár óriás fontosságú, de kisebb kvalifikácziót igénylő munkát is lelkészi oklevéllel biró, nagy képzettségű ifjak látják el s ők tanítják a vallást az elemi iskolákban is, addig