Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-02 / 44. szám

támad egy-egy forradalom; mert mint Lavaley helyesen magyarázza: a római politikai morál vagy zsarnokságra, vagy anarchiára vagy fölváltva mindkettőre vezet; az evangélium érlelte szabadság pedig politikai zavargások és forradalom nélkül egyenletes és folytonos fejlődést biztosít a nemzeteknek. Bizonyítékul elég, ha Francziaország, Olaszország, Spanyolország, Belgium és a Délamerikai köztársaságok, e kivalóan róm, katholikus országok példájára hivatkozom, a mely országokban az evangélium hiányában teljességgel nem tud meggyökerezni a békés fejlődést biztosító szabadság, a mely országok tele vannak államfelforgató anarchistákkal s nihilistákkal és gyakori politikai zavargásokkal. E tények magyarázata nagyon egyszerű. Az evangélium erejét nélkülöző féktelen szabadságvágy határtalan önbizalmában elveszti az erkölcsi egyensúlyt; sem égi, sem földi hatalmat maga fölött el nem ismer és Voltaire szavaival a földi és mennyei királyra egyaránt oda kiáltja : Tapossátok el a becstelent! vagy Ravaillac és Lucheni módjára gyilkos tőrt ragad a földi felségek ellen. Ellenben a protestáns egyének és nemzetek az evangélium tiszta erkölcsi tartalmából annyi mérséklő és nemesítő erőt vesznek magukba, hogy szabadságuk szabadossággá, függetlenségük féktelenséggé sohasem fajul. Az evangéliumban és az Isten kegyelmében való élő hit eleven ereje féket vet a háborgó ós lázongó lélek vad kitöréseinek. Helyesen mondja Froude, a jeles angol történetíró, hogy »a szabadság azokban az országokban, a melyek a reformácziót elvetették, többé sohasem mutatkozott tiszta vallásos színben; ha visszatért, forradalmi szellemben tért vissza, mint minden vallás és erkölcsi rend szilaj tagadása«. Nagy oka van tehát az evangéliumi protestantizmusnak arra, hogy az evangélium adta szabadságát féltékenyen őrizze, gondosan ápolja s esetleges kinövéseitől az evangélium segítségével megtisztogassa; fontos hivatása a mai protestantizmusnak, hogy híveit nemzedékről nemzedékre az evangéliumi és társadalmi szabadságra nevelje. Az evangéliumi szabadság isteni erején nyugszik a protestantizmusnak nemcsak a saját hitbeli, erkölcsi ós egyházi autonomiája, hanem ebben gyökereznek a nemzetóletnek amaz autonom erői is, a melyek a szabad ós alkotmányos Magyarországot az osztrák és római absolutizmustól a múltban megmentették, s a jelen ós a jövő esetleges válságai között megtartani hivatvák. Azért a szabadságban, a melylyel a reformáczió megajándékozott, minden evangéliumi protestáns ember szilárdul megálljon, hogy boldog lehessen az egyház és a haza. V. F. Az ultramontán erkölcsiségről. II. Liguori rendszerének bemutatása után, szerzőnk tovább folytatja az ultramontán erkölcsi felfogás ismertetését. Mint egyik legjellemzőbb tényezőről, a forma lizmusról szól első sorban. Hogy mi legyen ez, megvilágosítja a szentségekről való felfogás. A szentséget nem a vevő lelkülete s a szentséggel élőkben keltett áldott hatás teszi szentséggé, hanem az egyház erre vonatkozó elhatározása. Ezért a szentség kiszolgáltatásánál csak a forma a lényeges. Tehát még a hitetlen pap is teljes érvényességgel kiszolgáltathatja a szentségeket, csak az a szándék legyen meg benne, hogy ugyanazt teszi, a mit az egyház tesz, (intentio faciendi quod facit ecclesia). Például a keresztség kétséges, ha egy csepp vízzel történik és az egy helyben marad, de ha az a csepp akármely kis utat tesz, már érvényes a keresztség. Vagy az oltári szentségnél a mint a pap szentelő szavai elhangzottak, azok az elemek azonnal átváltoztak Krisztus élő és tényleges testevé és vérévé. Ha aztán ennek az ostyának az egyik felét például leharapták s így közönséges ennivalóvá tették, azonnal eltávozott abból a Krisztus, de az ott maradt másik felében azért még az egész Krisztus benne van. A pap különben nemcsak a misében változtathatja át a bort Krisztus vérévé, hanem akármikor s akár hordószámra is képes azt megtenni, csakhogy ha a misén kivül cselekszi azt, bűnt követ el vele. A krumpliból, babból, zabból vagy árpából való kenyér nem változik át Krisztussá. Ez tehát a pap hatalmán kivül áll, bár a rendszerbe nem illik bele az ilyen korlátozás, a mikor pl. azt is képes megtenni, hogy az ostyának csak az egyik felét teszi Krisztussá, a másikat megtarthatja annak, a mi. A szentség kiszolgáltatásához nem szükség, hogy a pap józan legyen, vagy épen tisztességes, de már a szent ruházat szükséges, a stóla pedig semmi körülmények közt nem maradhat el, mert különben érvénytelen a szentség, nincsen hatása. (!) Ha az ostya osztás közben a földre esik, fel kell mosni azt a helyet és a vizet egy arra rendelt helyre önteni stb. stb. S a sok szőrszálhasogatás között utóbb még azon is el akarnak igazodni a Krisztusnak e jámbor, erkölcsös, tiszta lelkű, hü sáfárai, hogy mert Jézus zsidó volt, vájjon körülmetélve vagy körülmetéletlenül van-e jelen az ostyában ? Oly kérdés, a melyet csak a teljesen elvetemült lélek képes felvetni, ós vita tárgyává tenni. De hát a római egyház azért mégis az igaz keresztyénség ! Hasonló formalizmussal van körülsánczolva a bűnbocsánat, a mise s általán a szertartásos cselekvények. Nem az a fő, hogy van-e benne lélek, hanem csak az, hogy a szent ruhák és szent edények rendben vannak-e és a szertartás az előírt formulák közt tartatott-e, vagy nem? A misét szabad pénzért szolgálni, sőt alkudni is lehet rá, ha a pap nem a mise árának tekinti azt a pénzt, hanem csak jutalomnak, vagy a fáradságért járó szolgáltatásnak. De ha valaki nem akar fizetni, a misét szabad megtagadni is! Az is lehet, hogy valaki egy és ugyanazon miséért többféle „stipendiumot" vesz fel, ha az egyes stipendiumokat a mise más ós más vonatkozásáért vagy hatásáért veszi fel. Az se utolsó dolog, hogy pl. a bűnbocsánat 20 lépésnyire még teljesen hat (kis lépésié, nagy lépésre?), a mise pedig azoknak is üdvös, a kik a templomon kivül 30 lépésnyire vannak, de lélekben a templomban tartózkodnak, vagy a kik bezárt ajtók mögött hallgatják a misét. Megtudjuk azt is, hogy a Breviárium imádkozására azért van szükség,