Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-10-19 / 42. szám

tapasztalataim révén előttem áll. Az egyik egy franczia munkás esete. Gyakran megfordultam ugyanis a franczia munkás-klubokban, melyek rendesen Párisnak félredugott helyeiben, korcsmákban vannak és pálinkaszag és pipafüst közé megy be az ember. Az ajtókra fel van írva a jelmondat, a mit a modern anarchia hirdet, hogy „Ni loi, ni roi, ni foiu

azaz, hogy sem Isten, sem haza; nyíltan mondják, hogy sem király, sem törvény, sem hit nincsen. Hova vezettek azok a társadalmi különbségek, a melyek lassanként és fokozatosan fejlődtek az élet nyomása alatt s a melyek főoka az volt, hogy a főnemesség az udvar mulatságaiban vett részt, a középosztályból pedig lassanként az uzsoráskodó accapareurök váltak, a szegény nép magára volt hagyatva. Mindezek odavezettek, hogy: „Ni dieu, ni patrieu

; igenis nyíltan hirdetik, hogy nincs Isten, nincs haza és határozottan hirdetik, hogy a mint elkergették a királyokat, lerombolják a templomokat. S életemnek legszomorúbb emlékei közé tartozik egy ily anarchikus gyűlésen szemlélt az a vérlázító jelenet, a melynek tanuja voltam, hogy egy fiatalsága teljességében levő asszony hirdette a legvisszataszítóbb, legblaszfemikusabb módon az Isten ellen való tanokat, hirdette a tömegnek, hogyha Isten volna, akkor azt az Istent a rendőrségnek mindennap be kellene kísérnie, mert helytelenül rendezte be a világot. Ez a torzkép az eltévelyedettség képe. Egy másik kép. Ezelőtt egy héttel vettem részt egy munkásgyűlésen Londonban, a Hyde-parkban. Egy demonstrácziót rendeztek ott az angol munkások az ezeknek élén álló emberek vezérlete alatt. Végighallgattam a tanácskozásokat; tanácskoztak azon, hogy az ő munkásegyleteik, melyek két millió tagot foglalnak magukban, valamely biró ítélete által — szerintük — igazságtalanságot szenvedtek. És nem hallottam, tisztelt értekezlet, egy szót sem, pedig a tizenkét szónok a legvehemensebb elemeiből került ki a munkásosztálynak, a melyik kétségbe vonta volna a biró jóhiszeműségét; mind azt mondta, hogy a biró tévedett s ezen a törvényhozás kell, hogy változtasson és segítsen. A munkásosztály vezetője egy Burns nevű ember, a ki mellesleg vasúti munkás s fizettetik a társai által napi 3 frttal azért, hogy az ő érdekeiket képviselje a parlamentben, egész okoskodásának lényegét arra fektette, hogy vájjon ha a munkások ezen kérelme a törvényhozás által teljesíttetik, nem bánt-e ez meg más jogos érdekeket, s mikor kihozták a következtetést, hogy nem sért más jogos érdekeket, csak akkor kívánta, hogy nekik ezt föltétlenül követelni kell. S láttam azt a jelenetet, hogy Angolországnak egyik legelőkelőbb nem férfia, de asszonya, karján ment ennek a szegény munkásnak és hogy ezen embernek, a kinek egész életében soha semmi vagyona nem volt, csak az, hogy társai elnevezték becsületes Jánosnak, s ez is volt az egész életében, oly súlya van az egész angol társadalomban, hogy nincs hely, nincs tanácskozás, hogy őt meg ne hallgassák. Hát t. országos értekezlet, mi okozta ezt a kiilömbséget? Nem más, mint a társadalmi osztályok együttműködése, önkénytelenül érvényre emelése azon elvnek, hogy ha elválasztanak a társadalmi fokozatok bennünket, akkor keressük az összekötő kapcsokat, melyek összekötnek, keressük azokat a helyeket, a hol közösen egymásnak segítségére lehetünk, s igyekezzünk alulról fölfelé megtörni a közönyt, felülről lefelé megtörni a nyomort. Ez a két kép az, a mi a két országban élénk ellentétül elmémben folytonosan előttem áll. És már most nézzük Magyarországot. A mi törvényeink csudálatosak. Őseink ezer év előtt a pusztaszeri vérszerződésben oly államalkotó politikának vetették meg az alapját, a mely az ő bölcseségük tanúbizonysága. Ugyanazon véredénybe, hova vérüket ontották, hogy míg Árpád nemzetsége él, belőle választanak fejedelmet, s a mit közös erővel szereznek, abból közösen részesedjenek, közös tulajdona legyen az országnak, ugyanazon törvényes alapok, melyek megállapítják nálunk a korona fényét, ugyanazok állapítják meg a munka jutalmát, s mikor a századok folyamán kifejlődött, hogy a magyar nemes ember lett a membrum sacrae regni coronae, ez oly fogalom, a melynél én fenségesebb közjogi fogalmat Európa egyetlenegy államának történelmében sem tudtam fölfedezni. Akkor hirdették azt az elvet, hogy a legutolsó magyar emberre is sugárzik a korona fénye és a koronának büszkeségét képezi a korona fényes talapzatán szilárdan álló magyar nemzet. A negyvennyolczadiki törvényhozás az ország koronája tagjává tett minden magyar embert, s egy nagy társadalmi átváltozás ment át a fejünk fölött. Én még emlékezem s méltóztassék megengedni, hogy elmondjam, a mit láttam. A nagyapám udvarán mi fiatalabbak a Josefstadtból előkerült öregebbektől tanultuk meg a hazát szeretni és azt a politikai irányzatot becsülni, a mely őket, a régi nemzedéket vezette. A mi templomunkban az Úr szent vacsorájával élők közt első helyen állott az én nagyapám s utána sorban a falu vénei. Időnként bizonyos napokon az egész falu szabadon járt be az udvarba, hogy ha kellett orvosszer, tanács vagy védelem, mind megtalálták „az öreg tekintetes tíra

-nál, s az egész faluban nem volt nemzedékről-nemzedékre senki, a ki nem lett volna a megfelelő családtagok játszótársa, munkatársa s öregségében bajtársa. Hát hova lettek ezek az idők? Ma nem közvetlen mellettem, de közel szomszédságomban van egy birtokos társam, engedelmet kérek csak birtokos és nem társam, Galicziából költözött be, volt pénze, tehát megvett egy nagy birtokot, gazdálkodik benne. Abba a templomba, a melyet egy egész falu lakossága szentségének tekint, ő be nem teszi a lábát soha; azt a nyelvet, a melyet az ő cselédjei beszélnek és az egész falu beszél, ő nem érti; abból az ételből, a mit mindnyájan eszünk a környéken, ő nem eszik; azzal a társadalommal, melyhez nekünk leg-