Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1902-10-05 / 40. szám
jövetelek, hol a férfiak aztán beülnek kártyázni, az asszonyok pedig (ha ugyan azok is nem ugyanazt cselekszik) kávózgatás közben összehordják a falu összes pletykáit, s az a boldogabb, a ki több és érdekfeszítőbb újságot mondhat a másikról. Menynyi szívtelen, szeretet nélküli megjegyzés, menynyi haszontalan szóbeszéd egy-egy ilyen, ártatlannak tetsző, »kedélyesc( összejövetelen! Gondolnak-e az ottlevők arra, hogy : )>akármi haszontalan beszédeket szóljanak, számot adnak arról az ítélet napján ?« Hogy gondolnának, mikor nem is ismerik a bibliát, s nem tudják, hogy ez is benne van. Pedig jól mondja Jakab apostol, hogy »az emberi nyelv kicsiny tűz, mely nagy erdőt megéget: gonosz állat mely telve van halálos móreggelcf, De ugyan ő mondja azt is: »Nem kell ezeknek így lenni, atyámfiai«, mert Istent is nyelvünkkel áldjuk ós magasztaljuk, s miért ne használhatnék a beszédnek drága adományát inkább erre? Miért szégyeljük kisebb ós nagyobb társas összejöveteleinken az Isten nagyságos dolgairól való beszédet, a biblia olvasását, miért szeretik oly sokan hangoztatni azt a nemcsak téves, de egyenesen veszedelmes felfogást, hogy a vallásról, a hitről, Istenhez való belső viszonyról nem kell beszélni? Vessük el már egyszer magunktól azt az annyira elterjedt szólásmódot, hogy ez kegyeskedés, pietizmus, ez kivetkőzteti az embert természetes józanságából, fanatikussá vagy képmutatóvá teszi. Fanatikusokká lehetünk, igen, ha hitünket nem valódi, tiszta evangéliumi alapra fektetjük, hanem a vallás kérdéseiben a saját beteges, babonás fantáziánknak nyitunk szabad tért, oly veszély, melytől az igazi, Isten ingyen kegyelmén alapuló, s épen azért a hit gyümölcseit termő, a szeretet cselekedeteivel gazdag keresztyén élet óv meg bennünket. A képmutatásnak, a valódi, belső megtérést nélkülöző és elvető, csupán külsőségek, emberi elismerés után törekvő eme látszólagos kegyességnek, a keresztyén élet eme torzképének nemcsak egyenes ellentéte, de legbiztosabb elriasztója is a valódi, belső meggyőződéstől áthatott hitnek megnyilatkozása. Sohase félek attól, hogy egy képmutató jól érezhesse magát Isten alázatos és egyúttal örvendező gyermekeinek társaságában, s hogy azoknak buzgó éneklése, szívből fakadó imádsága, Istent kereső, áldó ós dicsőítő beszédjei táplálékul szolgálhassanak neki bűne nevelésére; annál kevésbbó attól, hogy valódi, életteljes hit s az arról való bizonyságtétel közönyös lelkekből képmutatókat neveljen. Ne féljünk tehát hitünkről bizonyságot tenni szavainkkal is, másokkal való társas érintkezésünkben, azokról gondolkodván és szólván, »a melyek — mint az apostol mondja — igazak, a melyek tisztességesek, a melyek igaz cselekedetek, a melyek tiszták«. Ilyen gondolatokból és beszédekből, a léleknek ilyen érzületétől fognak fakadni ama kérdezősködések: mit tehessünk a mi Urunk Jézus Krisztusnak dicsőségére? hol is van az a nyomor, melyet az Ő nevében enyhíthessünk, azok az árvák és özvegyek, kiknek gondját fölvehessük, gyermekek, kiket az Ő ismeretére megtaníthassunk, ifjak ós leányok, kiket a hitben erősíthessünk s ez által a világ csábításai és kísértései ellen fölfegyverezhessünk, az Űr munkájára nevelhessünk ? Ne féljünk, hogy ilyeneket nem találunk, hogy módot és alkalmat nem lelünk hitünkről ós szeretetünkről nemcsak szóval, hanem cselekedetekkel is bizonyságot tenni. Vigyük bele összejöveteleinkbe az írás tanulmányozásán, az imádkozáson és éneklésen, lelket építő könyvek olvasásán, tanulságos előadások tartásán kivül még a szeretetnek munkáit is, varrjunk a szegények számára, tanítsuk a gyermekeket is hasznos kézimunkákra, gyűjtsünk ós adakozzunk szegényeink szükségeinek kielégítésére, igyekezzünk őket munkával ellátni, foglalkozzunk velők, testi és lelki bajaikkal egyaránt és pedig közvetlenül, személyesen: — mindez olyan munka, melyre belmissziói egyesület sem kell, a melylyel mégis valódi, életteljes belmiszsziót végzünk. De ha munkánknak erősbödóse, kiterjedése megkívánja, sőt magával hozza a szervezett egyesületté való alakulást, legyen az nőknek, ifjaknak, fiatal leányoknak egyesülése, szövetsége, ragadjuk meg örömmel az együttes czéltudatos munkálkodásnak ezt az alkalmas formáját. De vigyázzunk, sohase a külsőleg megalakított formáktól várjuk a lényeg megszületését, hanem mindig a meglévő belső lényeg: a hit, a szeretet, az isteni kegyelmet felfogó eme valódi és tiszta életerők indítsanak meg minden munkát, s találják meg a kellő formát, hogy mennél jobban növekedhessenek, erősödhessenek, mennél több gyümölcsöt teremhessenek. Induljon minden munka inkább kicsiny kezdetből, kerüljük a nagy hűhóval, a szalmalánghoz hasonló lobogással megalakított egyesüléseket, az embereket ne igyekezzünk más külső mellékczólok elibük tartásával, mintegy az ő szájuk íze szerint beszélve, megnyerni, hanem egyetlen utunk legyen : mindig egyenesen ós nyiltan az evangyélium igazságával hatni, nem feledve azonban soha, hogy az evangyélium legfőbb igazsága a szeretet, de az a valódi szeretet, mely nem a bűnt szereti, hanem a bűnöst. Mivel azonban az emberek nagy része egész határozottan a bűnt szereti, mindig ki vagyunk annak téve, hogy ha világos, félre nem érthető evan-