Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-10-05 / 40. szám

jövetelek, hol a férfiak aztán beülnek kártyázni, az asszonyok pedig (ha ugyan azok is nem ugyanazt cselekszik) kávózgatás közben összehordják a falu összes pletykáit, s az a boldogabb, a ki több és érdekfeszítőbb újságot mondhat a másikról. Meny­nyi szívtelen, szeretet nélküli megjegyzés, meny­nyi haszontalan szóbeszéd egy-egy ilyen, ártat­lannak tetsző, »kedélyesc( összejövetelen! Gon­dolnak-e az ottlevők arra, hogy : )>akármi haszontalan beszédeket szóljanak, számot adnak arról az ítélet napján ?« Hogy gondolnának, mikor nem is ismerik a bibliát, s nem tudják, hogy ez is benne van. Pedig jól mondja Jakab apostol, hogy »az emberi nyelv kicsiny tűz, mely nagy erdőt megéget: gonosz állat mely telve van ha­lálos móreggelcf, De ugyan ő mondja azt is: »Nem kell ezeknek így lenni, atyámfiai«, mert Istent is nyelvünkkel áldjuk ós magasztaljuk, s miért ne használhatnék a beszédnek drága adományát inkább erre? Miért szégyeljük kisebb ós nagyobb társas összejöveteleinken az Isten nagyságos dol­gairól való beszédet, a biblia olvasását, miért szeretik oly sokan hangoztatni azt a nemcsak téves, de egyenesen veszedelmes felfogást, hogy a vallásról, a hitről, Istenhez való belső viszony­ról nem kell beszélni? Vessük el már egy­szer magunktól azt az annyira elterjedt szólás­módot, hogy ez kegyeskedés, pietizmus, ez ki­vetkőzteti az embert természetes józanságából, fanatikussá vagy képmutatóvá teszi. Fanatiku­sokká lehetünk, igen, ha hitünket nem valódi, tiszta evangéliumi alapra fektetjük, hanem a vallás kérdéseiben a saját beteges, babonás fantáziánk­nak nyitunk szabad tért, oly veszély, melytől az igazi, Isten ingyen kegyelmén alapuló, s épen azért a hit gyümölcseit termő, a szeretet csele­kedeteivel gazdag keresztyén élet óv meg ben­nünket. A képmutatásnak, a valódi, belső megtérést nélkülöző és elvető, csupán külsőségek, emberi elismerés után törekvő eme látszólagos kegyes­ségnek, a keresztyén élet eme torzképének nem­csak egyenes ellentéte, de legbiztosabb elriasz­tója is a valódi, belső meggyőződéstől áthatott hitnek megnyilatkozása. Sohase félek attól, hogy egy képmutató jól érezhesse magát Isten alázatos és egyúttal örvendező gyermekeinek társaságában, s hogy azoknak buzgó éneklése, szívből fakadó imádsága, Istent kereső, áldó ós dicsőítő be­szédjei táplálékul szolgálhassanak neki bűne nevelésére; annál kevésbbó attól, hogy valódi, életteljes hit s az arról való bizonyságtétel kö­zönyös lelkekből képmutatókat neveljen. Ne fél­jünk tehát hitünkről bizonyságot tenni szavaink­kal is, másokkal való társas érintkezésünkben, azokról gondolkodván és szólván, »a melyek — mint az apostol mondja — igazak, a melyek tisztességesek, a melyek igaz cselekedetek, a melyek tiszták«. Ilyen gondolatokból és beszédek­ből, a léleknek ilyen érzületétől fognak fakadni ama kérdezősködések: mit tehessünk a mi Urunk Jézus Krisztusnak dicsőségére? hol is van az a nyomor, melyet az Ő nevében enyhíthessünk, azok az árvák és özvegyek, kiknek gondját föl­vehessük, gyermekek, kiket az Ő ismeretére megtaníthassunk, ifjak ós leányok, kiket a hitben erősíthessünk s ez által a világ csábításai és kísértései ellen fölfegyverezhessünk, az Űr mun­kájára nevelhessünk ? Ne féljünk, hogy ilyeneket nem találunk, hogy módot és alkalmat nem le­lünk hitünkről ós szeretetünkről nemcsak szóval, hanem cselekedetekkel is bizonyságot tenni. Vi­gyük bele összejöveteleinkbe az írás tanulmá­nyozásán, az imádkozáson és éneklésen, lelket építő könyvek olvasásán, tanulságos előadások tartásán kivül még a szeretetnek munkáit is, varrjunk a szegények számára, tanítsuk a gyer­mekeket is hasznos kézimunkákra, gyűjtsünk ós adakozzunk szegényeink szükségeinek kielégíté­sére, igyekezzünk őket munkával ellátni, foglal­kozzunk velők, testi és lelki bajaikkal egyaránt és pedig közvetlenül, személyesen: — mindez olyan munka, melyre belmissziói egyesület sem kell, a melylyel mégis valódi, életteljes belmisz­sziót végzünk. De ha munkánknak erősbödóse, kiterjedése megkívánja, sőt magával hozza a szervezett egyesületté való alakulást, legyen az nőknek, ifjaknak, fiatal leányoknak egyesülése, szövet­sége, ragadjuk meg örömmel az együttes czél­tudatos munkálkodásnak ezt az alkalmas formá­ját. De vigyázzunk, sohase a külsőleg megalakított formáktól várjuk a lényeg megszületését, hanem mindig a meglévő belső lényeg: a hit, a szeretet, az isteni kegyelmet felfogó eme valódi és tiszta életerők indítsanak meg minden munkát, s talál­ják meg a kellő formát, hogy mennél jobban növe­kedhessenek, erősödhessenek, mennél több gyü­mölcsöt teremhessenek. Induljon minden munka inkább kicsiny kezdetből, kerüljük a nagy hűhóval, a szalmalánghoz hasonló lobogással megalakított egyesüléseket, az embereket ne igyekezzünk más külső mellékczólok elibük tartásával, mintegy az ő szájuk íze szerint beszélve, megnyerni, ha­nem egyetlen utunk legyen : mindig egyenesen ós nyiltan az evangyélium igazságával hatni, nem feledve azonban soha, hogy az evangyélium leg­főbb igazsága a szeretet, de az a valódi szeretet, mely nem a bűnt szereti, hanem a bűnöst. Mivel azonban az emberek nagy része egész határo­zottan a bűnt szereti, mindig ki vagyunk annak téve, hogy ha világos, félre nem érthető evan-

Next

/
Oldalképek
Tartalom