Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1902-10-05 / 40. szám
megteremtése czéljából, vagy az abból kifolyó munkálkodás első lépésekint mindenesetre a legfontosabb és legszükségesebb munka ennek a missziói léleknek ébresztgetése, erősítése a keresztyén hívekben, legyenek azok papok, vagy világiak, férfiak, vagy nők.; S különösen fontos megértetni mindenkivel, hogy a belmisszió, bár neve kissé idegenül hangzik, — s talán ez is oka, hogy sokan úgy félnek tőle, — azért nem olyan dolog, a mi csak a németeknek, vagy az angoloknak való s a magyar léleknek teljesen idegen, mert hiszen a mi magyar protestáns egyházaink, virágzásuk idejében, a XVI. ós XVII. században szintén nagyon szép belmissziót végeztek, s ezt akkor oly természetes, az igazi vallásos buzgóságtól ós egyházszeretettől elválaszthatatlan dolognak tartották, hogy nem is látták szükségesnek külön névvel megnevezendő munkálkodásnak tekinteni. Most se az az igazi baj nálunk, hogy nincs belmissziói egyesület, hanem az, hogy nagy szükség volna reá, s még sem vagyunk eléggé öntudatában ennek a nagy szükségnek; még mindig nem ébredtünk föl eléggé, hogy belássuk, hogy minden bajainknak mi a főforrása, s mi a valódi, egyetlen orvossága. S nem ébredtünk öntudatára annak, hogy a belmisszió a maga legvalódibb lényegében nem olyan munka, melyre nekünk akár egyháztól, akár valamely egyesülettől, vagy bármiféle társadalmi szervezettől kellene felhatalmazást, vagy engedélyt kapnunk, hanem az egy olyan küldetés (mert hiszen ez a ))misszió<( szónak értelme), melyet egyenesen magától az Ur Istentől nyertünk. Mert mi a belmisszió czélja? Emelni a saját nemzetünknek, a saját egyházunknak valláserkölcsi színvonalát azáltal, hogy azokat belső összeköttetésbe igyekszünk hozni, s mindig szorosabban és teljesebben egyesíteni azzal a legfőbb élet- és erőforrással, melyből nemzetek és egyházak boldogsága, biztonsága, békéje fakad: az Úr Jézus Krisztussal. Ezt a missziót nyertük az Úr Istentől mindnyájan, a kik úgy állunk vele szemben, mint az ő ingyen kegyelme által az Úr Jézus Krisztusban fiákká fogadott gyermekei. Mennél többen vannak, a kik e drága és mégis ingyen nyújtott kegyelmet elfogadják, annál többen vannak, a kik missziót ós pedig (mivel aránylag kevés azoknak száma, kik külmisszióra vannak elhivatva) belmissziót végeznek. A hol tehát élő hittől áthatott keresztyének vannak, ott belmiszszió is van, s boldog az az ország, melynek beimissziójában az Úrnak ereje ós hatalma gazdag árral buzog, mert ott lelkek mentetnek meg a bűn örvényéből s térnek az üdvösség útjára, erősítve, építve az egyházat, a hazát, s terjesztve Istennek országát. Nekünk is, míg azon tanakodunk, kell-e belmisszió vagy se, s így vagy amúgy csináljuk-e annak keresztülvitelét, nem jobb volna-e meghallanunk az Üdvözítő szavát: »Az aratásra való gabona bizony, hogy sok, hanem az arató kevés, kérjétek azért a gabona aratásának Urát, hogy bocsássa ki az aratókat az ő gabonájának aratására«. Látjuk-e vájjon, hogy az aratásra való gabona sok? Látjuk-e, hogy a bűn elhatalmasodott, s hogy a nép pusztulásnak inclul, mert Isten nélkül való? Látnunk kell, ha fölnyitjuk szemeinket, hiszen épen ennek a városnak falai is, még mindnyájunk emlékezetében bizonyára élő, sötét bűnökről tudnának beszélni, melyek fájdalom nem állnak páratlanul, oly nagy számmal a sötétség utaira tévedt népünknél. S nem csak néhány hónapja-e, hogy a legirtóztatóbb, legégbekiáltóbb bűnök egész sorozatáról hult le a lepel, s borzadva tudtuk meg, hogy nemzetünknek ifjú sarjai, gyönge gyermekleányoknak egész csapata, sodortatott a bűn ós gyalázat örvényébe? Nem ilyen bűnök voltak-e, melyek miatt egykor Sodomára és Gomorrhára a pusztító ítélet elérkezett, s ha mi mindezt hideg, közönyös szemmel tudnók nézni, nem méltán kárhoztatnának-e bennünket az ítéletnapján a ninivébeliek, hogy ők megtértek a Jónás próféta prédikálására, mi pedig semmit sem tettünk a magunk ós nemzetünk megmentésére, pedig nekünk nagyobb próféta adatott Jónásnál, maga az Úr Jézus Krisztus, a ki nemcsak int, dorgál és prófétál, hanem erőnek lelkét is adja belénk, hogy mindnyájan elvégezhessük a magunk misszióját. Vegyük komolyan ezt a missziót, mint a hogy komolyan kell vennünk a bűnöket, a melyekkel szemben állunk. Keressük őszinte akarattal, hogy mi az, a mit Isten reánk bízott. De keressük úgy, mint Istenben föltótlenül bizó, az Ő szent Lelkétől vezérelt gyermekek. S hogy ezt tehessük, első sorban is a magunk álláspontját Istennel szemben, kell rendbehoznunk. Végezze először mindenki önnönmagán a legbelsőbb belmissziót. Fájdalom, nagyon sokan vannak, a kik a hitnek kérdéseivel igen könnyen és felületesen végeznek. Egy külső vallásos máz, óvakodás valamely föltünőbb, durvább bűntől, vasárnap még talán templomba-menés is, s azt hiszik, hogy ez elég, s evvel ugyan tévedésbe ejthetnek mindenkit, önnönmagukat legkönnyebben, egyedül a mindentudó, a sziveket vizsgáló Istent nem. Az ő kegyelmén semmi sem múlik, 0 mindent megtett érettünk, mikor szent Fiát érettünk halálba adta, s most is megtesz értünk mindent, szól hozzánk a mi szivünknek legtitkosabb rejtekében, s világosan ós határozottan tudatja velünk akaratát az 0 soha el nem muló örök Igéjében. De vájjon olvassuk-e ezt az Igét? enged-