Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-09-21 / 38. szám

existencziájának biztosítása felett aggódik, és így az aggodalom, a nyomor, a hívekkel való vesződség, az anyagi kérdésekkel való küzködés sok erői; bénít meg és sok erőt terel el a valódi czéltól. LIa mindezeket látom ós elgondolom, nem tagadom, hogy mulasztást követünk el minden perczben, minden nap, ba ezen a bajon egész erőfeszítéssel segíteni nem akarunk. Mindezeknél fogva én természetesnek, általában jogosultnak tartom, hogy midőn szükségleteink az élet követelményeinél fogva folytonosan szaporodnak, felmerült egy jogosult, egy törvénybe iktatott igény iránti mozgalom, ez az 1848. XX. t.-czikk 3-ik szakaszának végrehajtása. Hangsúlyozom, hogy ez az igény jogosult és még hozzáteszem, hogy helyeslem azt, hogy ez a mozgalom önmagának bölcs korlátokat szabott. Csakhamar a megindulás után az egyházi önkormányzatnak érintetlen hagyását ép úgy felállította, mint az önáldozatkészségnek kötelességét hangsúlyozta; sőt még egy harmadik pontban, az állami érdekek elismerésében is oly korlátokat szabott magának, a melyeken belül jogosultságát senki sem tagadhatja. De azt hiszem, ez olyan nehéz és még tisztán felekezeti szempontból is oly nagy óvatosságot igénylő kérdés, hogy ennek jó megoldására annyi tényezőnek közreműködése és annyi bölcseség szükséges, hogy én részemről az egyhamar való megoldással biztatni senkit se merek. De midőn a szükség ajtónkon kopogtat, midőn bajaink orvoslása már haladékot nem tűr, midőn veszteség után veszteség szorongat, midőn megbénítva látjuk tetterőnket is, pedig az sincs egészen felkeltve : akkor én azt mondom, mindent el kell követni, hogy az állami dotáczió minél előbb tetemesen javíttassák. Nem ütközik össze ez a kettő, nem is kell soha ezeket szembe állítani; de azt hiszem, a szükségérzet parancsolja nekünk, hogy ebben a tekintetben magunk közt egyetértésre jussunk, ne habozzunk és kellő időben lépjünk fel. Hisz konventünk atyai gondoskodása mindenre kiterjed, nagy czéloknak kis eszközökkel veti meg alapját. Ámde, mikor tudjuk azt, hogy egyházunkban 507 községben a 10 forint állami adót fizető szegény emberek 100%-nál magasabb egyházi adóval vannak megterhelve, s hogy ilyen községekből ebben az egyházkerületben 104 van: akkor a különben nagyon helyes és üdvös intézkedés, hogy egy pár ezer koronát minden évben félreteszünk a túlterhelt egyházak terhének könnyítésére, azt hiszem, hogy nem áll arányban a feladattal, annyival kevésbbé, mert nem lehet czélt érni ezen az úton abban az esetben, ha évtizedek gyűjtését várjuk meg. A szükség olyan nagy és ezzel kapcsolatosan a veszély oly imminens, hogy feltétlenül minél előbbi intézkedéseket követel. Hisz azoknak a sajnos jelenségeknek, a melyek részben helyi viszonyokra vihetők vissza, mikor a kitérésekre kerül a dolog, többnyire ürügyéül, sokszor komoly okául, nem is mondom, hogy csábítás folytán, hanem valószínűleg meggyőződésből, a túlterheltetést hozzák fel. Ilyen veszélylyel szemben, azt hiszem, lehetetlenség hallgatni ós minél előbb gondoskodni kell a segítségről. Természetes dolog, hogy protestáns szempontból kálvinista egyházunk egész fejlődésének mondanánk ellent és nagy hibát követnénk el, ha az állami támogatás mellett saját kötelességünket csak a legkisebb mórtékben is elhanyagolnánk vagy arról megfeledkeznénk. Tegyük meg mi is teljes erőfeszítéssel kötelességünket. E tekintetben, nem tagadom, hogy az adóreform és különösen ezzel kapcsolatosan az adó behajtásának kérdése igen nagy jelentőségű. A zsinatnak rendkívül nagy feladatai vannak, csak jól legyenek azok előkészítve. Az adóreform, a kezelés kérdése, a belkormányzac és belszervezet javítása, a mely téreken őszintén szólva, sok helyen, különösen az újabb időben, inkább az erőnek juxtapozicziója, mint addicziója járja. Pedig nekünk minden erőt össze kell fognunk, mert gyengék vagyunk, hogy ha meg akarunk felelni hivatásunknak. Hiszen a most létező zsinati törvényeinknek főleg abban a részében, a mely az ú. n. humanisztikus intézkedéseket tartalmazza, az árvaház, a szeretetn az, a diakonissza intézmény, s általában a jótékonyság ügye alig van érintve és életbe léptetve. Pedig most már ezek a feladatok is nemcsak jótékonysági ós humanisztikus czélokat s előnyöket biztosítanak az egyháznak, hanem, a mint a tapasztalat mutatja, mind ez egyúttal legalább is hitvódelmi feladat. S ha szóttekintünk még messzebb a társadalmi mozgalmakra, ha látjuk azt, hogy a nő, az ifjú, a mint kilépett az iskolából, magára van hagyatva, az egyház már nem birja kezében tartani. Pedig meg vagyok győződve, hogy a ki birja az asszonyt ós a ki birja az itjút, az birja a férfiút is ós az birja a társadalmat. Ezt már sokan észrevették, erre sokan törekedtek. Ne maradjon hátra a mi egyházunk sem, mert meg vagyok győződve, hogy az nemcsak felekezeti szempont, de magasabb társadalmi és emberiségi reform; mert hisz azok az erkölcsi erők, a melyek a vallásban vannak, azok nemcsak az egyháznak szolgálnak, hanem az egész nemzetnek is. Azok az erkölcsi erők adják az embernek a munkaképességet, a kétségbeeséssel való küzdelemben a megtartó erőt s azok biztosítják az embernek a becsületet is. Már pedig most még a legma-