Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-21 / 38. szám
tel kezeli azokat, hogy feltételezhetik róla, hogy egész erejével ellenállott volna és minden befolyását felhasználta volna ellenem, ha azt hitte volna, hogy megválasztatáson! ártani fog az egyházkerületnek. S itt a helye, hogy az időközi vezetőnek, méltóságos Bóné Géza helyettes főgondnok úrnak, mély köszönetemet fejezzem ki, azért a tapintatos, odaadó buzgóságért, a melyet kifejteni szives volt. Reményt, bátorságot önt belém továbbá az a valóban megható elismerés, szeretet, bizalom, a mely a többi egyházkerületek, a testvér ág. h. evang. egyház, sőt más felekezetek részéről is, részben gyűlési határozatokban, részben iratokban megválasztatásom alkalmával irántam érdemetlenül nyilvánult. Ila nem lenne régi meggyőződésem, most kellene azt a kötelességet meríteni abból, hogy minden egyházi felekezet iránt szeretettel, bizalommal s a közreműködésnek minden lehető ós jogos előmozdítójaként járjak el. Ez nemcsak hála, ez érdek. Ez egy eminenter protestáns érdek. Mert a mi erőnk, a mi lótesülésünk, fejlődésünk, haladásunk mindig a szeretet volt. Gyűlöletet csak a fanatizmus hirdet ós a fanatizmusból csak tudatlanság származik. Nem ismeri a történelmi fejlődést, nem ismeri helyzetünket ós megtagadja a lelkiismeret parancsszavát. Mi protestánsok ezeket mindig ismertük és kell, hogy ismerjük és respektáljuk; ós így mindenkinek, bármily nagy tisztelet jusson is osztályrészéül, az egyház iránti feltétlen kötelessége ebben az irányban egész erővel dolgozni. De bocsássanak meg, őszintén szólok, ón reményemet ós az erőt még egy más körülményből is merítem, ós ez a vezetésnek az az átalakulása, mely az ón felfogásom szerint most az egyházakban részben létre jött ós ezután létre kell, hogy jöjjön. A prot. egyházakban ezelőtt csak néhány nagy kérdés volt, a melyek egyenes irányban haladva a vezérszóra megoldhatók vagy fólretehetők voltak. Most az egyházi kérdéseket a társadalom karolta fel, mert az egyházi és erkölcsi feladatok bele vannak keverve, részben jogosultan, részben jogosulatlanul, részben önzetlenül, részben önzéssel, majdnem minden nevezetesebb társadalmi kérdésbe, a melyeknél már a vezetésre nem elég a vezetők irányító szava ós intézkedése. Most mindenkinek éber hittel őrt kell állania, úgyszólván hitőrnek kell lennie, mert míg a központ észreveszi a veszélyeket, melyek a föld alatt készülnek, akkor már a segítség késő. Mindenkinek felszerelve kell lenni hitbuzgósággal, emberszeretettel, tudománynyal és protestáns önérzettel. Nem tagadom, főleg az utóbbinak az utóbbi időben való lanyhulása keserűséggel, szomorúsággal tölt el. Mi, a kik régen talán túlmerészek, talán igen bát^ rak voltunk, most kezdünk igen félénkek és gyávák lenni. De hát mi történt? megmozdult a föld lábunk alatt? megmozdultak törvényeink? megrendült hithűségünk? Ezt nem merem föltételezni. Történt az, hogy a hitbuzgóság megmozdult másutt is. Félni kell-e ettől? vissza kell-e ez elől vonulni? Nem! Fel kell venni minden lépten-nyomon, bárhol jelentkezzék, a küzdelmet, az evangélium szerint való tiszta, becsületes küzdelmet. És ebben a küzdelemben, ép úgy mint a harcztudományokban, ma már nem a generálisok döntenek, hanem a tiszteken, altiszteken ós közkatonákon fordul meg a győzelem, így van ez, főt. kerületi közgyűlés, az egyházi ós valláserkölcsi téren is. Mindnyájunknak megvan a maga feladata, a maga kötelessége, csak éber szemmel kell nézni, hogy észrevegyük, s bátorsággal, önzetlen hűséggel bírni, hogy teljesítsük is azt. Nyilvánul ez a buzgóság mindenütt, ha figyelemmel kísérjük: a családi szentélytől az iskola belsejéig, a beteg szobától a társadalom minden alakjáig. Nem kell ettől viszszariadni; ott kell nekünk is lenni, és ha résen leszünk, a mi erőt ón a magyar protestantizmus fejlődésében ismerek, egy csöppet sem kételkedem, hogy a jogosult és a minket megillető részben a győzelem a mienk lesz. De természetesen, mikor,— s ezt szeretettel, elismeréssel illetem és említem — mikor mások felszerelve, anyagilag is a társadalom legelőkelőbbjeitől segítve, egész erővel dolgoznak, akkor nekünk is minden erőnket ki kell fejteni és minden fontos helyre a legjobb elemeket választani ós állítani. Ha nem bírjuk gazdagsággal, pótoljuk szorgalommal; ha nem bírjuk erővel, pótoljuk lelkesedéssel. Igaz, hogy akkor gondoskodnunk kell intézeteink ós intézményeink erőteljes ós öntudatos fejlesztéséről. És ha ezt a gondoskodást sok tekintetben hálával ismerem el ; ha belátom, hogy különösen egyházkerületünkben, de a többiekben is, ebben az irányban sok törtónt: azért nem lehet tagadnunk, hogy még igen nehéz, nagy feladatok állanak előttünk. Vannak kérdések, a melyek bármily magasztos erkölcsi színvonalon állanak is, alapjukban a megoldásuk mégis anyagi támogatásra ós anyagi biztosítókra szorul. Es ha panaszkodunk arról, hogy intézeteink ós intézményeink hiányosak; ha panaszkodunk arról, hogy theologiai akadémiánkat önmagunk rontjuk, kiküldések (exmissio) által, hogy a káplán-kérdésben nap-nap után a legnyomorúságosabb viszonyokkal találkozunk ; ha más intézményeink is, azt lehet mondani, filléres helyzetben vannak, s a mi legfőbb, a tanári kar egy része ós a papi osztály anyagi