Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-09-14 / 37. szám

Oh virulj magyarság ezer ágú fája, Nőjjön koronád: az Istenfélelem; Hit gyökere tiszta jó erkölcsre válva, Hozza meg gyümölcsét a honszerelem! Ápolgassa e fát egyetértő lélek, Kossuth szeme védjen téged drága hon, S míg fölötted szállnak múló ezredévek, Te állj örök-ifjan, fényben, szabadon! Sántha Károly. Cromwell Olivér. (Folytatás és vége.) Hát Cromwell külpolitikája ? Az egész protestantizmusnak úgy kell őt tekinteni, mint megmentőjét. Ez irányú ténykedésében találjuk meg Cromwell világtörténelmi jelentőségét. A mi pedig különösebben Nagy-Britanniát illeti, ez mint szabad kereskedő állam Cromwell kezdeményező politikájának köszönheti hatalmát és gazdagságát, valamint azt a dicsőséget is, a mely történelmének fényes folyamán az angol hadak fegyvereit kisérte. És míg a nép meg tudja becsülni az erkölcsi nagyságok igazi értékét, addig Anglia bizonyára csak a hála, tisztelet és elismerés koszorújával fog adózni Cromwellnek, mint az ország legnagyobb államférfiának és hadvezérének. Hollandia és Spanyolország ellenében nyert diadalaival Ő nyitotta meg az utat az angol lobogó számára a tengeren; e vonatkozásban sokkal több egy nemzeti typusnál, ezen a téren adott állandóságot hazájának. De nemcsak itt hatott, hanem az emberiségre, a nemzetekre és az egyes népek világnézletének kialakulására is állandó és áldásos befolyással volt Cromwell működése, mert belpolitikájának alapelvei a szigetbirodalomból csakhamar átcsaptak a szárazföldre és minden kultúrállam gyakorlati életében szentesítést nyertek. A királysággal való rettenetes összeütközés indirekte ismét csak a királyságnak vált javára, bár a királyság és a parlament hatalmi körzeteit úgy kimérni, hogy későbbre a politikai összeütközések teljesen ki legyenek zárva, Cromwellnek nem sikerült és senkinek sem fog sikerülni. Ez a veszedelem minden alkotmányos kormányformával szemben fennáll; de királyságok és parlamentek mindenkor élő figyelmeztetést találhatnak az angol forradalomban. A hol a királyság napja, mint a Stuartoknál és Bourbonoknál, végleg lehanyatlott, az mindenkor magának a királyságnak volt hibája. Nem a nép törülte el, hanem önmaga ásott sírt magának. Minden oly monarchia, mely a saját népében gyökerezik, felülmúlhatatlan és ha valaki akár neveltetésénél fogva, akár rajongásból vagy csak rokonszenvből royalista, értelménél fogva, a saját gondolkozásából lesz royalista, ha Cromwell életét és működését az angol forradalomban tanulmányozza. Több gondot kellene fordítani Cromwell alakjára, mint a hogy tapasztaljuk, különösen mint államférfiúra és mint hadvezérre. Ne hasonlítsunk össze történelmi egyéniségeket, így is bátran kimondhatjuk, hogy az államférfiúi és hadvezéri tehetségek oly egyesülését, s az így kialakult egyéniségnek oly sokoldalúságát, mint a mint mindezeket Cromwell személyében láthatjuk, bizony nagyon ritkán szemlélhetjük a történelemben. Mint államférfiúról, már sokat beszéltek Cromwellről; de mint hadvezérről még sok a mondanivaló. CromAvell katonai nagyságát még senki sem méltányolta kellőleg. Ismerték és többé-kevésbbó teljesen meg is nevezték győzelmeit, felhasználták a történelemben korának díszítő részleteiül, tovább azonban nem jutottak. Egyebekben pedig csodálatos egyöntetűséggel átsiklottak Cromwell katonai egyénisége ós hadvezéri nagysága felett. Mennyit hallunk Gusztáv Adolf, egy weimari herczeg és Wallenstein hadjáratairól és vezéri tetteikről, pedig mint tipikus fővezér, több figyelmet érdemel bizonyára Cromwell! A mi Nagy Frigyes a 18-ík, Napoleon a 19-ik században, az Cromwell a 17-ikben és mégis az ő élete, egyénisége, mondhatnánk, hogy még ma is széles körben „terra incognita!" Van valami vigasztaló a Schiller mondásában: „ostobaság ellen az istenek is hiába harczolnak". Különösen Cromwell katonai egyénisége az, melyet a történetírók mellőztek, vagy csak alig kielégítőleg méltattak. Pedig Cromwell első sorban és minden körülmények között katona, a ki kora nyilvános életének problémáit megoldani igyekezett. A forrás, a mely e katonai egyéniséget táplálta, a hit volt, ebből merített erőt és bizodalmat munkásságához; de mint katonát a közjólét legnagyobb és legnemesebb eszményei vezették s ezekért ép oly erővel küzdött, mint hitéért. E tőről metszett katonai rátermettség nélkül a tábornok és hadvezér emléke teljesen feledésbe ment volna.1 Az idő meggyőzte az elméket, ele a sziveket egészen kiengesztelnie még nem sikerült. A royalista és stuartista Hume már kiemeli Cromwell polgári kormányzatát, törvénytiszteletét, igazságszeretetét és az érdeknélküli jogrend megszilárdítására irányzott törekvéseit.2 „E szerencsés kényúr lelkét — mondja Hume — az angol név tiszteletének megszilárdítása és kiterjesztésének gondolata mozgatta, a mint emlegette is, hogy az angol nevet oly parancsolóvá és tiszteltté akarja tenni, a milyen volt egykor a római név." Macaulay és Clarendon elismerik, hogy „a monarchia népessége óriási kiterjedtsége mellett is teljes egyetértésre jutott Cromwell személyében", ez pedig azt bizonyítja, hogy Crom-1 Nem leliet feladatunk Cromwell katonai egyéniségét bővebben tárgyalni. De mégis megemlítjük, hogy Cromwell hadjáratait a hadtudomány még épen nem aknázta ki. Pedig ezek úgy elméletileg, mint gyakorlatilag rendkívül gazdag tanulságot nyújtanak. Cromwell hadserege sohasem szenvedett vereséget; a háború lényegét senki sem ismerte fel jobban nálánál. Az 1654. és 1657-iki hadjáratok úgy a konezepezió nagyságánál, mint a fényes keresztülvitelnél fogva a hadtörténelem fénypontjai. E terveket egész a legaprólékosabb részletekig maga Cromwell dolgozta ki, s az eredmény nagysága mindig azonos lett a hatalmas konczepcziókkal, daczára annak, hogy Cromwellnek egyidejűleg a pártokkal is kellett küzdenie. 2 Hume, Hist. of England. sol. II, eh. 2.