Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-31 / 35. szám

nemcsak ezekből, hanem első sorban tetteiből is kell megítélnünk. Cromwell mindenek felett a tettek embere és nyilvános szereplése hatásának kulcsa elhatározottságának ama nagy mértéke, a melyhez életpályájának sokszor nagy horderejű pillanataiban mindig hű maradt. Ebben a cselekvésekkel teljes életben a működési területek nemcsak, hogy szoros összefüggésben állanak, hanem egymástól elválaszthatatlanok: vallásügy, kül- és belpolitika és hadvezérség együtt emelkednek és a hadvezérnek nagy határozatai mellett azonos értéket képviselnek azok a dolgok, a melyek Cromwellt mint képviselőt, pártvezért, később mint államférfiúi és protektort foglalkoztatták, íme, a nagy elméknek egyik közös, fő jellemvonása; a szigorú következetesség és elhatározottság. S ha néhanéha az utóbbiak súlyosabbak, bizonyára felelősségterhesebbek is voltak azoknál, a melyek a számos csatamezőn, a küzdelem hevében, vagy a fővezérnek csendes táborában — a hol az 1654—56. és az 1657—58. évek haditervei is készültek — nyertek határozott alakot. Cromwell egyéniségében hiába keresnénk a Czézárok nagyravágyását és dicsőségszomját; sohasem volt kitűzött czélja a királyságot eltörölni, hogy annak polczára a saját személyét emelhesse. Nem, Cromwell mindenkor egyenes, tiszta nagyság, a ki az I. Károlylyal szemben álló ellenzék talajából nőtt ki, s a melynek feszült viszonyok között hozott nagy horderejű határozatai lassanként egy abszolút uralkodó teljhatalmát biztosították számára. Ez az ellenzék épen úgy volt politikai, mint vallási. Ehhez csatlakozva, úgyszólván előtérbe, vezérül állította őt a mozgalom, de annak feltótlen ura nem volt, irányító és vezéruralnia nem lehetett szuverén, számolnia kellett a mozgalommal, csatlakozni hozzá vagy ellenefordulni, a mint azt később a közjólét parancsolta. Cromwellt közügyekben a teljes őszinteség szempontjából mérlegelni nem lehet; tudta, hogy ez zavarólag hathat a politikai czél sikeres megvalósítására és Cromwell az annyira fontos hatalmi kérdések közül támadt küzdelemben csak oly őszinte, mint ellenfelei. Nem is lehetett az, mert az a pálya úgy, a mint abban a hullámzó korban kialakult, nem állott kezdettől fogva nyitott könyvként szemei előtt; nem ismerhette és előre meg nem jelölhette sem egyéni emelkedésének fokozatait, sem azon mozgalomnak változatait, a melyben állott és az állapotok akkor kezdtek gyors egymásutánban akarata és alapelvei ellenében váltakozni. Cromwell nagysága azon magatartásban áll, a melyet a különféle bonyodalmak között tanúsított; azokban a határozatokban, melyeket hozott, abban a bölcsesógben, melylyel a helyzetet felismerni és irányítani tudta, hogy hazája jólétének és fejlődésének alapjait megvethesse. Ha a közügyekben nem lehetett mindig őszinte — oly dolog, a mitől a nem forradalmi korszakok nagy alakjai sem mentesek — egész addig, míg a parlamenti küzdelmekben párthatalmi kérdések kerültek szőnyegre, de az volt magánéletében, családja és barátai irányában. Cromwell igaz ember volt és meggyőződésének igazsága soha le nem győzhető erkölcsi erőt kölcsönzött neki a küzdelmekben. Miután a három királyságot megmeghódította, jogának tartotta felettük uralkodni; eziránt kétséget támasztani nem lehet. Cromwell ugyanis nem kevésre becsülte a kard hatalmát, de nem volt kitűzött czélja, hogy a hatalmat saját személyében összpontosítsa ; a legfőbb kényuralom csak eszköz volt kezében, hogy az egész lényét elfoglaló nagy eszméket: a protestáns vallásszabadságot, a polgári rendet, vagyonbiztonságot, és a nemzeti függetlenséget megvalósítsa. Mindezeknek keresztülvitelében egyedül tőle függő vitéz seregére akart támaszkodni. így fejlődött ki benne mindig erősebben az a törekvés, hogy a három királyság összerejót a saját akaratának alárendelje és igaz nemzeti irányban a közügyek szolgálatába állítsa. Hivatottnak érezte magát, hogy azon vallási és politikai ellentétes küzdelmekben, melyek a pártokra szakadt nemzetek kebelében előállottak, az övé legyen a döntő szó és a felügyelet a közügyekben. Királyság, főnemesség, püspökség, mind érezniök kellett hatalmát. A hatalmába való pártbeavatkozások megakadályozása úgy tünt fel előtte, mint út a nemzeti jólét eléréséhez. A pártok dolgozhattak, rendelkezhettek, de csak az ő felügyelete alatt. Mikor támadt Cromwellben a legfőbb hatalom utáni törekvés gondolata, mindenkor megoldhatlan kérdés marad ; már mint parlamenti tagnak és azon parlamenti sereg vezérének, a melylyel legnagyobb diadalait aratta, állása eleitől fogva erős volt; később annyival inkább is erősödött, mivel — a mire eleitől fogva törekedett — a hadseregbe csak olyan elemek kerülhettek, a kik az ő irányával megegyeztek. így szerzett magának Cromwell a fegyveres hatalomban biztosítékot, politikai czéljainak parlamenti megvalósítására. A mit Cromwell a marston-moori ütközetig tett, épen úgy történhetett valaki más, a parlament vagy egy párt, mint a saját érdekében. Az az elhatározás, hogy a királytól a főhatalmat elveszi és méginkább azon ténykedése, hogy Cambridgeből az ellenállást kezdeményezte és szervezte, bizonyára merész volt, de nagy elhatározásainak sorozata tulajdonképen csak Marston-Moornál kezdődik. Ezek azonban sokkal kevésbbé származnak egyéni hatalomvágyból, mint inkább azon önvédelemből melyre őt a viszonyok kónyszerítették, hogy az elnémítására törő ellenségeit ő semmisítse meg, mi által hovatovább a helyzet ura ő kellett, hogy legyen. Akkor támasztott csak bizalmatlanságot feljebbvalói ellen. Benyújtotta az önlemondási javaslatot, a javaslatot elfogadták, ellenségei megbuktak ós a mi nagyon különös, épen az volt az indítványozó, a ki a Cromwell ellenpártja részéről semmit sem szenvedett. Szerencse a bátorság kísérője. Hogy ezalatt Fairfaxnak lovas segédcsapatokat küdött, ez által — mint annak idején Marston-Moornál —• ismét ő döntötte el a naseby-i csata sorsát is és ez által a meghódított Angolországot a parlament lábai elé fektetet. Ettől kezdve a parlamenti sereg majd-72