Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-03 / 31. szám

szédét. Méltó a beszéd s az abban kifejtett programra Hajnal Istvánhoz, a kinek igazi egyházszeretetét ós böleseségét már régóta ismerjük. Gondnoki programmjának fontosabb pontjai: az éltető és elevenítő kálvinista hitnek ós meggyőződésnek erősítése, az 1848: XX. t.-cz. megfelelő végrehajtásának szorgalmazása és az egyházi irányú népnevelés felkarolása. Adjon Isten neki erőt és segedelmet programmja beváltására. A 21-dik számban dr. Bulthazár Dezső h.-szoboszlói lelkész a lelkészképzésről ír. Lelkészképzésünket ő is reformálandónak tartja, s véleménye szerint a megalkotandó új tanulmányi rendben a központi tárgyaknak a valóságos belső biblia-tanításnak, az egyháztörténelemnek és az egyházjognak kellene lenniök. A többi theologiai tudományok ezek mellett a szükséghez képest nyerjenek helyet, lehetőleg úgy, hogy a különböző tudományos hajlamok szemináriumokban találják meg a részletekig menő szakszerű kiképzést. Csak így lehetne kikerülni azt, a mi ma igen nagy baj, hogy ifjaink csak kezökben, de nem leikökben viszik a bibliát az életbe; az egyháztörténelem csak halvány körvonalakban tűnik fel ismereteikben; az egyházi adminisztráczió és a törvényalkotás terén pedig, a kellő jogi képzettség hiánya miatt a lelkészeket egészen leszorítják a világiak. Ugyanezen számban, a tanügyi rovatban Sinka Sándor kezd nagyérdekű czikksorozatot, a melyben egyfelől azokat a mulasztásokat és hibákat fejtegeti, a melyeket az újabb alkotmányos korszakban felekezeti népiskoláink körében elkövettünk, másfelől pedig azokat a módokat mutatja fel, a melyek mellett az ezek folytán bekövetkezett bajokat orvosolhatnánk. Első czikke arra mutat reá, hogy a magyar állameszme egysége és a szabadelvűség szolgálata mellett mennyire elfeledkeztünk az ezek mellett pedig szépen megférő saját érdekeinkről, s most eredményképen csak azt látjuk, hogy egy szép álomképet kergettünk, mely a valóságban torzszülöttet mutat igen sok jelenségeiben. Meghoztuk a nagy áldozatokat, de e mellett elhanyagoltuk a magunk iránt való kötelességeinket, s most, a mikor a remélt méltánylás és támogatás helyett csak mellőzés és leszoríttatás az osztályrészünk : a bensőleg elgyengülve csak erőtelenül kapkodunk a vódőfegyverek után. Második czikkében (22. sz.) legnagyobb tévedéseinkként az iskoláknak minden tartózkodás nélkül való államosítását és a garancziális törvények eltörlésének megengedését mutatja fel. E tévedéseket csak úgy tehetjük jóvá, ha körömszakadtáig ragaszkodunk egyházi iskoláinkhoz; ha azoknak fentarthatása végett kicsikarjuk a megfelelő állami segítést, az 1848: XX t.-cz. szellemében, és ha (3-dik czikk. 23. számban) megtartott iskoláinkat igyekezünk igazán az egyház veteményes kertjévé reformálnunk. Ma elemi iskolánk csak iskolák a legjobb esetben, de sem tantervűket, sem szellemöket, sem a bennök működő tanítókat (tisztelet a kivételeknek!) tekintve nem erőforrásai a fentartó egyháznak. Híven szolgálják ugyan az általános magyar népoktatás ügyét; de egész működésük, az életre való kihatásuk csak halavány sugárt vet bensőképen megnyilatkozó református voltukra. Fejtegetéseit a 24-dik számban ekképen foglalja össze: Szakítsunk az eddig divott rendszerrel, s tevékenységünket terjeszszük ki a következőkre: 1. Vallásoktatásunk idejét bővítsük, módszerét javítsuk és református konfesszionalis jellegét teljesen kidomborítva, bensőségteljesebbé tegyük. 2. Az iskolaigazgatásban a fentartók és működő szakerők befolyását és ügyköri teendőit nagyobb összhangzásba hozzuk. 3 A mi iskolaügyünkben a szellemi, erkölcsi, tehát a tanítás és nevelés ügyét illeti, válaszszuk el a tulajdonképeni egyházkormányzás és felügyeléstől, s bízzuk az egészet szakférfiakra, szakbizottságokra, szóval léptessük életbe a szakfelügyeletet. 4 Neveljünk a református iskoláknak tanítókat. Az általános alapismeretek színvonala s ezzel együtt a szakképzés is emeltessék. Hol theologiai intézet van, ott tanítóképző is állíttassék s a pap- és tanítónövendékek bizonyos időben egy-egy tantárgyat együtt hallgassanak. Készülődünk a zsinatra s arra épen az iskoláinkat illető törvények átdolgozására is. Igen jó volna azért, ha azok, a kik az előkészítő munkálatokon dolgoznak, komoly figyelembe vennék Sinka Sándor fejtegetéseit ós óhajtásait. Mint kiváló 'pedagógus, teljesen képesítve van arra, hogy iskoláink helyzetét megítélhesse ; mint igazi egyházszerető ember pedig csak arra törekszik, hogy az egyház és iskola közt a legbensőbb, szerves kapcsolatot teremtse meg és azokká fejleszsze az iskolákat, a miknek tulajdonképen lenniük kell. Méltó tehát, hogy szavai meghallgattatásra találjanak! A 22. és 23. szám vezérczikkei Nagy Sándor harasztosi lelkész ismert tollából valók. A protestantizmus lényegét fejtegeti bennök, s végső következtetésképen azt hozza ki, hogy 1. a protestantizmus a maga létjogosultságát a bibliából mindenkor képes beigazolni és és ellene ugyanazon könyvből semmi hitbeli tévelygést, ingadozást bebizonyítani nem fognak; 2. a protestantizmus, mint életelv, életerő a népek, nemzetek életében Isten legnagyobb áldásának bizonyult be. — Sem e tételek nem újak ugyan, sem a kifejtésben nincs olyan, a mit már el nem mondtak volna; de azért mégis becsületes munkát végzett a czikkek írója. Az általa is hangoztatott igazságokat nem hangoztathatjuk eléggé, ós épen a mai időben, a mikor a pápistaság rendkívüli buzgalommal, s valljuk meg: elég eredménynyel is elhomályosítani igyekszik azokat. A 24-dik számban „Az iskolai év végén" czím alatt Barcsa János írja meg a gimnáziumi oktatás körében szerzett tapasztalatait. E tapasztalatok nem örvendetesek. Baj, hogy sokan tódulnak olyanok a tanulói pályára, a kik nem odavalók: s ez egyik főoka a roppant nagyszámú bukásoknak. A legfőbb baj és ok azonban szerinte vizsgálati rendszerünkben és a tanterv túlzott követeléseiben rejlik. Kóros jelenség a klerikalizmusnak az iskolákba befurakodása is, a mely már gyenge korában megmételyezi a fejlődő lelket. Ily kö-