Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-03 / 31. szám

riilmónyek között nagyon érezzük a valódi református szellemű tanárképzés hiányait. — Bizony ezek mind nagy bajok. Ezek orvoslása tekintetében mi is sokat várunk a megalakult országos ref. tanáregyesülettől. Ennek kell e bajokat alaposan megvizsgálni, feltárni ós az orvosláshoz szükséges módokat és eszközöket felmutatni. De tegye mindezt gyorsan, mert bizony iam ardet Ucalegon! Ugyanezen számban, Veress Imre czikkóre válaszolva, ismét hosszabb czikksorozatot kezd „Református hithűség és áldozatkészség" czím alatt Padrah Sándor, a kinek ily czímű czikksorozatáról már többször megemlékeztünk. Ha bevégzi még visszatérünk reá.. —r. —n, MISSZIÓÜGY. Egy falusi lelkész naplójából. (Folytatás és vége.) Azonban nem a dicsekedésre, hanem a Krisztusban lett amaz erőre volt, van és lesz ezután is minden lelkésztársamnak szüksége: valamint nekem is arra volt szükségem. Mert hát távol se higyje senki, hogy máimindenek elvégeztetének. Ki kellett terjesztenem gondoskodásomat az egyesek ügyeire is s azokban tevékeny részt vennem ; s ez az a tér, a hol a lelkész legtöbb akadályba ütközik, legtöbb ellenséget szerez, részint az ellenfél, részint az ügyeknél érdekelt egyének személyében is. Én is szereztem ilyeneket. Egyik közülök két évig hurczolta nevemet és személyemet az egyházi bíróságok előtt, olyan képtelen vádakkal illetve, a melyekért ha igazak, nem egy, de ötven papot is ki kell csapni. Tanulságul csak annyit említek meg, hogy a mikor végre tisztázva lettem s arról volt szó, hogy az illető elvegye jutalmát, én magam szólaltam fel mellette, nehogy az ítélet szigorúsága megnyugvás helyett visszahatást keltsen. Eletemben ekkor kaptam tekintélyes egyén részéről a legkeményebb s legdurvább megrovást. De azt is teljes lelkinyugalommal, azon édes hitben fogadtam el, hogy nem lehet az nékem káromra, ha a megkötözöttnek kötelét igaz részvéttel megtágítom. S nem is csalódtam, mert ez ellenségem ettől fogva holtáig jó emberem lett. Jó lelkiismerettel ajánlhatom minden lelkésztársamnak ezen methodus követését. Ha mindjárt nem ily kellemes, hanem valóban megdöbbentő fizetést nyernénk is, ha teljesednék is rajtunk az Úr jövendölése : ón érettem kivetnek titeket a gyülekezetből, s valaki megiilend, azt véli, hogy isteni tiszteletet végez, nékünk a tett mezején kell küzdenünk sebeket véve, de azokat csak'az evangélium fegyverei által ütött sebekkel viszonozva. Mi a míg egyrészről a szépnek, jónak a Krisztus evangéliumának hirdetésére, addig más részről a munkára és szolgálatra vagyunk hivatalosak. Mint édes Megváltónk mondotta: az én Atyám szüntelen való munkás, én is munkálkodom, míg nappal vagyon, mert eljő az éjszaka, a mikor senki nem munkálkodhatik. S ezt a szolgálatra Való kötelezettséget nemcsak tudni, de érezni is kell, mert csak ennek érzete képes minket felemelni s mindennek igaz szolgájává tenni. A mint Urunk mondá az ő tanítványainak, a ki tiközöttetek első akar lenni, legyen az mindenek szolgája; mert csak ez képesít arra, hogy a közügyekben ne nézzünk se barátságra, se érdekre, se rokonságra, r

hanem azt kell elvünkkül tartanunk, a mit ismét az Úr mondott: az ón anyám, testvéreim és rokonaim azok, a kik hallgatják az én beszédemet és azt megtartják. Tudnunk s éreznünk kell, hogy nem a Krisztus nyája ós annak gyapja van, mi érettünk, hanem mi vagyunk a nyájáért. S ha mindenütt és mindenekben hiven szolgálunk és munkálkodunk: a siker nem marad el. S ha munkánknak eredménye látszik, az Úr ajándékát becsüljük és takarítsuk meg. A lelkész ne azon törje a fejét, hogy mit vagy mit ne építtessen, s azután honnét kolduljon segélyt; mert a másik biztos kútforrása a boldogulhatásnak a szigorú takarékosság. Az olyan lelkész, a kinek alig van kenyere s a nyert segélyt ezüst evőeszközök beszerzésére, a másik selyem szoknyára, s körutazásra, a harmadik a paplakás újból való festésére s az Isten tudja mire nem fordítja, nem fog hívei előtt jó példával járni; sem egyháza, sem népe nem fog előre menni valláserkölcsiig sem, de még kevésbbé anyagilag. A példa ragadós. Nem mondhatok azért mást, mint a mit az apostol mondott: a papnak szorgalmatosnak, józan mértékletesnek s egy feleségtartónak kell lenni; — mindenekfelett pedig önzetlennek, mert igen könnyen úgy járhatunk, mint a mesebeli gólya mondja az embernek és fiának : hallom a szép szót, de látom a rosz szándékot és cselekedetet. Azért hát magunkon és magunk közt kell kezdeni az evangélizácziót. Mi magunk mondjunk le legelső sorban a nagyzási hóbortról, a mai világ hiábavalóságainak hajhászásáról. Tanuljunk megelégedni a kevéssel; de legyünk gazdagok a Krisztusban való szeretetben és áldozatkészségben, s mindenek megadatnak nékünk. Hogy azonban azt ne higyje valaki, hogy én talán nem is vagyok pap, csak valami takarékpónztárkezelő, a ki a valláserkölcsi életre nem is ád semmit; a ki csak á világiakat tartja szem előtt; a ki vizet prédikál mégis bort iszik; — hát igenis kijelentem, hogy mindenek biztos alapjául az istenfélelmet, az igaz vallásos buzgóságot, a tiszta erkölcsi életet, az igaz tudományosságot s a keresztyén szellemi műveltséget tartom. De hát e tekintetben olyan sajátságos helyzetben vagyunk, mint az az ács, a kinek görbe falra, ingatag fundamentomra kell egyehés ós csinos tetőt rakni. A mai ostoba szeczessziós világban azt mondják: ez a művészet; — de az is bizonyos, hogy az az épület nem sokáig állja. A valláserkölcsi élet ós szellemi míveltség fundamentom rakói, nem mi, hanem a tisztelt tanító urak volnának; mi csak tán az ácsok. De hát sok a hiba és a fogyatkozás. A szolgatársak ép úgy tele vannak mindenféle nyavalyával, egyesben mint testületileg, mint mi. Görbe a fal, ingatag a fundamentom, a melyet a kőmívesek raknak. Sőt igen gyakran össze is tűznek a mesteremberek, s ez mind az épületen látszik meg. A mit az egyik javít, vagy akar javítani, azt a másik, tudatlanságból, ellenszenvből vagy nagyzási hóbortból elrontja. E legkritikusabb téren tehát oda kell törekedni, hogy az ellenszenv enyhüljön, a kőmives és ács egymást testvérnek tartsa, s oda törekedjenek, hogy a közösen épített hajlék mindegyiknek oly becsületére váljék. De hogy ez megtörténhessék, sok hozzánk nem illő hivatalos és magán tulajdonságoktól kell mindkét félnek megválni. Míg ezekre nagyobb gondot nem fordítunk s szigorú fegyelem gyakorlás által mind a papok, mind a tanító urak, hivatalos és magános erkölcsi életére több figyelemmel nem leszünk, addig hiábavaló minden lamentáczió. A buzgó és vallásos híveket úgy kell iie-