Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-08-03 / 31. szám

erejének félhatalmát, midőn önmagunkat az egyházpolitikai törvények körül megindult nagy mozgalomban minden ellenvetés nélkül 1600 koronára értékeltettük. A mely pályán csak a belső haladásnak van lehetősége, ott ezt az erkölcsi nagy értéket nem lett volna szabad oly könynyelműen áldozatul hozni. Ideálisták voltunk mindig, s az eszményekért folytatott küzdelemben, lángoló lelkesedésünk mellett nem vettük észre, hogy szörnyen kopott a dolmányunk, és hogy a megélhetés feltótelei hova-tovább súlyosabbak lesznek. Ez a baj főgyökere. Az anyagias kor hullámverésén uszó fiatalság nem látja ma már oly tisztán a theológiai pálya fenségét, mint régente s nem jő akkora számban, s tán akkora lelkesedéssel sem theológiánkra. Bizonyságul szolgál az a körülmény, hogy theol. akadémiáink népességi kimutatása még messzeáll az ezelőtti 10 ós 20 éves állapotok mögött. Vagyha ide jönnek is, a tanfolyamok bevógződése után átcsapnak a tanári pályára, a hol könnyebb a megélhetés jobban biztosított egy család jövője és hasonlítatlanul más az illető társadalmi élete. Egyházkerületünk jegyzőkönyvei évről-évre kimutatják a tanári pályára lépett végzett theológusokat, ós bizony nem kicsinylendő dolog, ha csak a budapesti ref. theol akadémiának az utolsó 5 óv alatt circa 15%-a hagyta ott az aktiv lelkészség mezejót. A lelkesedés és hivatottság, valamint a szigorú kötelességtudás érzetét ne is bolygassuk. Elég tudni a hivatalától végleg elmozdított lelkészből — ex gratia — segédlelkészszé degradált egyénekről, lelkipásztorukkal egyenetlenkedő egyházakról, híveivel szemközt álló »Isten szoJ-gájácc-ról (!) és több ügyes-bajos segédlelkész atyánkfiáról ! Mindazonáltal maga az a körülmény, hogy theol. akadémiáink létszáma néhány év óta csendes emelkedésben van, csekély biztosítékát nyújtja már is annak, hogy a káplán-hiány, s vele együtt az általa előidézett sok veszedelem fenyegetése csökkenni fog évről-évre. Mégis abban a véleményben vagyok, hogy itt a jelenlegi állapotban segíteni kell. Első sorban is oda kell hatni, hogy theologusainkat ne kelljen exmittálni. Hadd maradjanak ők az alma-mater kebelében és vegyenek növekedést a tudomány emlőin. De vájjon miként lehetséges ez, ha épen a szükség kényszerít az ő időelőtti igénybevételükre? Ott van egyházkerületünknek — ha jól emlékezem — egy határozata, a mely a tanító-káplánságok eltörlését mondja ki. E határozatnak keresztülvitele a mellett, hogy akadályokba nem ütközik, nagyon is kívánatos. Leginkább a nagy egyházak (Szabadszállás, Laczháza, Solt, Jászkisér stb.) azok, a melyekben a tanító-káplánságok az egyházkerület határozata óta is fentállanak. Ez egyháznak van anyagi erejük, hogy a tanítói állást rendszeresítsék. De mindez nem elég. Rendezni kell mindezek felett a segódlelkészek javadalmazásának kérdését. Egyöntetűbbé ós igazságosabbá kell tenni az egész vonalon. Mert nem abnormális állapot-e az, hogy míg vannak lelkészi oklevéllel bíró segódlelkészeink, kiknek évi javadalma 160— 240 korona, addig vannak exmittált theologusok, a kiknek jövedelme megüti, sőt tán meg is haladja a kongruás lelkészi állások átlagos értékét, az 1600 koronát! A méltányosság követeli, hogy ez az állapot tovább így ne maradjon. Az egyházak érdekében áll, hogy a segédlelkószsóg minden irányú kérdése az osztó igazság szerint oldassék meg mihamarabb. Vegye maga a zsinat kezébe az ügyet, s igyekezzék azt közmegelégedésre rendezni. Különösen ez utolsó dolog helyes megoldása vonhatná maga után theol. akadémiánk újra meg újra megnópesedósét. De ne felejtsük el, hogy ezekkel a kérdésekkel egyidejűleg kell megkezdenünk theológiai oktatásunk reformját és a középiskolai vallástanítás új alapokra fektetését. Sárközi. TÁRCZA. Van-e isteni világigazgatás? (Folytatás és vége.) A gondviselésbe vetett hit ellenében az értelmi szempontoknál sokkal súlyosabb azok az ellentétek, melyek a szívből támadnak, eszünkbe jutnak a világban végbemenő rosznak és bajnak tényei. Ezeket a tényeket nem kicsinyelhetjük, nem elégedhetünk meg a jó helyzetben levő ember, ama könnyűvérű kijelentésével, hogy a nyomorúság a boldogság szlikségképeni árnyékát képezi, hogy a gonoszt nem nélkülözhetjük és pedig azért, mert erre az emberi életben a lehető sokféleség előállása szempontjából van szükség. Mindezek bölcseleti találmányocskák, melyek igen jól veszik ki magokat a kényelmes tanuló szobában, de a sivár valóval szemben semmiseknek bizonyulnak, A valódi élet nyomorúsága és a bűn megmérgező hatalma odakergeti az érző és gondolkodó embert ahhoz a kérdéshez, hogy vájjon van-e jóságos Isten, van-e érzéses világigazgatás? Csakhogy ez a kérdés igen könnyen olyan helyzetbe hozhat bennünket, mint a 73-ik zsoltár szerzőjét, a ki ezt mondja: r

gondolkodom vala szorgalmatosan, hogy ezt megtudhatnám, de az nehéz dolognak láttaték nekem". A bűnök és nyomorúságok teljesen kielégítő megoldásátmég nem találta meg senki. Azzal a töredékkel és beismeréssel kell megelégednünk, hogy Istennek utai sokszor merő sötétségeken vezetnek keresztül. Azt azonban szabad kijelentenünk, hogy a gonosznak az ember szellemi és erkölcsi kiképzése tekintetéből rendkívüli fon-