Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-29 / 26. szám

alkalmasak voltak arra, hogy a hazánkban élő különféle nemzetiségek jogfosztásról, elnyomásról panaszkodjanak. Panaszkodtak ós panaszkodnak ma is, hogy az állam a magyarosítás érdekében nemcsak hogy nem válogatós az eszközökben, sőt;

hogy mindent felhasznál a nemzetiségek megsemmisítésére, ezeknek a magyarságba való beolvasztására. S míg a vádak egész özöne zudul ellenünk a nemzetiségek részéről és pedig nemcsak a hazai, hanem a külföldi sajtóban is ; most, a midőn a vádak a legerősebb és legvéresebb formában jelennek meg, egyszerre előáll egy ember, ki sok évi búvárkodás, kutatás eredményeként ezeket mondja: a fajok ama létért való harczában, a mely az utolsó ötven év alatt hazánk minoczizous pontossággal leírt területén néha alig észrevehetően, néha pedig nagy zajjal lefolyt, a magyarság 456 helyiségben veszítette el a talajt lábai alul, míg diadalmasan csak 291 helységet hódított meg; tiszta vesztesége tehát 195 község. Ezzel szemben a románság tiszta nyeresége ós pedig majdnem egészen a magyarság rovására, 298 község, a tótságé 147 és a németeké 52. A magyarságénál még nagyobb a vesztesége a ruténségnek, mely 213 községben veszítette el a talajt lábai alul, még pedig a tótság javára. A harczban tehát a vesztes fajok között a ruténség után mindjárt a magyarság következik, míg a győzők élén a román áll a maga majdnem háromszáz községével. íme, milyen csalódás! Míg a nemzetiségek jajkiáltásaiból és a statisztika adataiból azt gondoltuk, hogy a magyarság ügye, fejlődése és erősödése biztosan halad előre: egyszerre azon kell észrevennünk magunkat, hogy igenis, míg a nemzetiségek erősödnek, az alatt a magyarság veszít, gyengül, elveszítvén 195 községet. De hát hogyan történhetett ez? Balogh könyve részletes adatokkal bizonyítja be, hogy az ország perifériáiról a magyar elem költözködése az Alföld felé több, mint 200 év óta tart, s hogy a vándor-ösztön ezzel egyidejűleg százezreket csalogatott külső területre: Szlavóniába, Romániába sőt Amerikába is. Az ország széleinek magyar talajában aztán az így támadt hézagot más fajú népek töltötték be, s a mi kevés magyar az ily helyeken még visszamaradt, az összeolvadt a jövevényekkel, megtanulván nyelvöket, összeházasodván velők. Míg a magyar faj az ország közepén egyre hatalmasabban bontakozik ki, viszont az erdélyi részeken és a Felvidéken szakadatlanul tért veszít. E veszteség is nem a faj gyengeségéből származik, hanem a gondatlan és előre nem látó kormányzati politikából, tudatlanságból, s a nemzeti politika helyi feladatai iránt való teljes érzéketlenségből. A baj megvan, azon tehát segítenünk kell. Hogy miként, s milyen eszközökkel, arra megfelel a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete. A miniszter nem használ külső, erőszakos eszközöket, hanem használni akarja a szellem fegyverét, a már régóta meglevő törvénynek szigorú keresztülvitelét, megvalósítását. Mert a baj az 1879: XVIII. törvény-cz. meg nem tartásából származott, mint maga a miniszter mondja. A törvényczikk, bár 20 év óta van érvényben, nem hozta meg azt az eredményt, hogy az iskolában a magyar nyelvet, mint az állam nyelvét minden polgár elsajátíthassa. A miniszter azért állásából folyó kötelességének tartja a szentesített törvény rendelkezéseinek az összes nem magyar tannyelvű népoktatási tanintézetekben teljes szigorral érvényt szerezni; még pedig nemcsak azért, hogy a már régóta érvényben levő törvényt a maga teljességében végrehajtsa, hanem hazánk nem magyar ajkú lakosságának jól felfogott érdekében is, módot akarván nyújtani, hogy a magyar nyelvnek, mint államnyelvnek mindenki birtokában legyen és az ezzel járó előnyökben az iskolák hibái miatt senki hátrányt ne szenvedjen. Hogy a miniszternek a kettős intencziója megvalósuljon, a királyi tanfelügyelőségnek elengedhetetlen és legfontosabb kötelességévé teszi, hogy a tankerületében levő, összes nem magyar tannyelvű népiskolákat rendre és alaposan vizsgálja meg és ez iskolalátogatások alkalmával arra terjeszsze ki gondos és lelkiismeretes figyelmét: hogy a tanító birja-e a magyar nyelvet szóban és írásban teljesen és oktatóképességgel ? A magyar nyelv az összes, bárminemű nyilvános népiskolákban a köteles tantárgyak közé felveendő. A heti óraszámok fele múlhatatlanul a magyar beszéd és a magyar írás, olvasás tanítására fordítandó, mert csakis így biztosítható az a czél, a melyet a törvény kijelöl, hogy minden nem magyar anyanyelvű állampolgár elsajátíthassa a népiskolában az állam nyelvét. A tantervben a magyar nyelv tanításánál kitűzött czél az összes nem magyar anyanyelvű, tehát a hitfelekezeti népiskolákra nézve is kötelező, mert a törvény által megkívánt eredmény minden jellegű iskolára nézve csak ugyanaz lehet. Ha a tanfelügyelőség a tanítási eredményt nem találja kielégítőnek, kutassa ennek okát. Ha a tanítás sikertelen volta, p. o. a rendetlen iskolázásban, vagy a szükséges taneszközök hiányában rejlik, e törvényellenes állapotok megszüntetése iránt a községi elöljáróságnál és iskolaszéknél nyomban intézkedjék. Ha azonban a sikertelen tanítás okát akár a tanító mulasztásában, akár pedig más körülményben találja a kir. tanfelügyelőség, a legkomolyabban figyelmeztesse a mulasztókat törvényes kötelességük lelkiismeretes teljesítésére. Tapasztalatait félévenként közölje a minisztériummal. Tagadhatatlan, hogy e rendelettel, mely semmi egyebet nem követel, mint a törvénynek lelkiismeretes betöltését, a meglevő bajon, ha nem is egyszerre, de lassan-lassan segítve lenne, ha a törvényt végrehajtókban valóban megvolna a lelkiismeretesség és a magyar állam iránti jóakarat. Sietek kijelenteni, hogy a végrehajtók alatt nem a kir. tanfelügyelőséget értem, mely a magyar állam és a nemzet hűséges munkása, hanem értem a különféle nemzetiségek és felekezetek azon vezető embereit, a kiknek kezében nyugszik a népnevelés ügye, de a kiknek lelkiismeretük, mint eddig aludt és nem serkentette őket az állam iránti hűségre, s a magyár nemzettel egybeforrására; vájjon az a lelkiismeret meg fog-e e rendeletre mozdulni és más irányban dolgozni? Én nem merem feltételezni, különösen ma, a mikor a nemzetiségek vezetői, még a törvényhozás házában is merészen szembe szállanak a magyar állam és nemzet eszméjével, s a mikor a nemzetiségek saját nyelvükért ós a magyar nyelv ellen alig harczoltak hevesebben mint épen manapság. De, hát a magyar törvény nem csupán a magyar nyelvű polgárok biztosítására, védelmére és korlátozására vagy épen büntetésére hozatott, hanem a magyar haza minden fajú és vallású polgárára nézve, a kik, ha sok tekintetben külön-külön akarnak érvényesülni, egyben össze kellene olvadniok: a közös haza szeretetében, az egységes magyar nemzet megerősítésére való törekvésben, de a mint eddig nem engedelmeskedtek a törvénynek, s igyekeztek annak rendelkezései alul kibújni: lehet-e remélnünk, hogy ezután a törvényt ők is tiszteletben tartják és a közös haza boldogulására munkálkodnak? Nem áltatom magamat, mint a hogy a miniszter is a törvény szigorú végrehajtásától reméli a bajok megszűnését, a magyar hazát emésztő betegség orvoslását. Szerintem azonban még ezzel sem szűnik meg teljesen a baj. Nem elég, a mint