Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-25 / 21. szám

KÖNYVISMERTETÉS. A magyar nyelvújítás krónikája. A magyar nyelvújítás szótára a kedveltebb képzők és képzésmódok jegyzékével. Irta: Szily Kálmán. Budapest, Hornyánszky Viktor kiadása, 190?. Művelődésünk történetében örökre emlékezetes marad az a nagyszabású irodalmi mozgalom, melyet nyelvújítás-iísik. nevezünk s melynek főhőse, sőt vezére Kazinczy Ferencz volt. A mai ember rendszerint csak úgy tekinti a nyelvújítást, mint a nyelv életében fölmerült forradalmi jelenséget; holott az sokkal nagyobb dolog volt mind okaiban, mind czéljaiban. Nemcsak elhanyagolt s a műveltebb körökből és az irodalomból kiszorult nyelvünket akarta a kor színvonalára emelni s ősi jogaiba visszahelyezni, hanem alásülyedt társadalmi és állami életünket is fölemelni s újjá teremteni, egy szóval az ellenséges kormányzat nyomásától elítélt nemzetet eszmélkedésre serkenteni s erőinek megismerésére és kifejtésére ösztönözni, képessé tenni. A nyelvújítás, tágabb értelemben véve, minden népnél azonnal megkezdődött mindenha, mihelyt a voltaképi irodalmi munkásság megindult. Képzelni sem lehet irodalmi életet a nélkül, hogy a nyelv szókészlete folyvást ne gyarapodjék, szó- és mondatalakok ne újuljanak s ne keletkezzenek és általában a kifejezések ne tökéletesbüljenek. A népek szellemvilága és nyelve természet szerint együtt fejlődik, egyarányúlag halad elébb-elébb, a mint a tapasztalatok bővülnek, az ismeretek és szükségek szaporodnak. A XVIII. század elejéig a mi szellemvilágunk és nyelvünk is eléggé egyenletesen haladt, gazdagodott; noha olyan nagy dolgok, mint a keresztyénségre való áttérés, a latin nyelvnek az egyházban, majd azon kivül is felülkerekedése, a velünk együtt, vagy szomszédságunkban élő népek nyelvének hatása, stb., többször erősen megzavarták a haladás egyenletességét. De olyan káros, majdnem végzetes megzavarodást sohasem tapasztaltunk, mint a szatmári béke után bekövetkezett kényszerű tespedés korának hatvan-hetven esztendeje alatt, mikor idegen nyelvűvé tett művelődésünk haladása mellett nemzeti nyelvünk fejlődése példátlanul elmaradt, további irodalmunk vívmányai feledésbe mentek, szűk térre szorult irodalmi és társalgási nyelvünk pedig anynyira eldurvult, ellaposodott és elszegényedett, hogy II. Józsefnek akadtak már magyar tanácsadói is, a kik azt állították, hogy a magyar nyelv csak a műveletlen köznép nyelve, melyet kormányzati nyelvül használni nem érdemes, sőt nem is lehet! S II. Józsefet aztán, mint tudjuk, az ilyen meggondolatlan, sőt hazafiatlan értesítések indították arra, hogy a német nyelvet ránk akarja erőszakolni. A nyelvünket s nemzetiségünket fenyegető törekvések fölriasztották tespedéséből a magyart s lázas tevékenységre sarkalták különösen íróinkat, kik legjobban belátták, hogy a hosszú hanyatlás után csak nyelvünk és irodalmunk gyökeres kifejtésével és működésével lehet nemzetünket fölemelni s új és dicsőbb életre ébreszteni. Előbb a nyelv müvelése volt az uralkodó gondolat; de, mikor tapasztalták," hogy a művelendő nyelv egy részről tele van idegen, főleg latin keverékkel, más részről pedig nagy hijjával van olyan hazai szóknak és kifejezéseknek, melyek az európai művelődés akkori fokán forgalomban levő eszmék, fogalmak kifejezésére szükségesek lettek volna: a nyelvművelés nyelvújítássá változott, vagyis olyan munkává, mely az idegen elemek kiküszöbölése mellett új szók és szólások alkotásával kivánt a hiányokon segíteni. Ez az alkotó buzgólkodás eleintén tartózkodó volt; megelégedett elfelejtett régi szók felélesztésével, tájszók általánosításával. De később, főleg midőn Kazinczy, különösen fordított munkáiban, mind több-több példát adott a nyugateurópai nyelvek szóalkotásainak és kifejezéseinek utánzására: egész divatos mesterséggé fajult a szócsinálás, melyben boldog, boldogtalan részt akart venni, Kazinczynak azt az üdvös törekvését, hogy ő az írást művészetté kívánta nemesíteni, hogy ő ízlést sürgetett, hogy ő a költői és prózai stilt műfajok szerint iparkodott szabályozni s fejleszteni, sokan nem értették s még többen félreértették, a mi különben annyival inkább természetes volt, mivel alig volt valaki, a kinek alapos nyelvészeti, vagy bár csak nyelvtani képzettsége is lett volna, nem is említve, hogy a nyugati nyelvek hajlító és a mi nyelvünk ragozó természetéről, e roppant különbségekről magának a mesternek sem voltak tudományosan tisztázott fogalmai. így nem csodálható, ha a szócsinálás olyan eszközökhöz nyúlt, mint az úgy nevezett gyökérelvonás (pl. csáb-, dics-, tan-), helytelen szóösszetétel (pl. indok, horderő, szellemdús), mindenféle helytelen képzés (pl. igény, egély, álcza), sőt a merőben önkényes, vagy koholt elemekből való szóalkotás (pl. szilárd, rény, zat), melyeket csak tetézett az idegen szólások és kifejezések szertelen utánzása. Az utánzásnak ilyen jelenségei előbb megdöbbentették, majd pedig ellenhatásra ingerelték az írók és az olvasó közönség nagy részét. Az újítókkal szembe szállt a hagyományokhoz ragaszkodók, vagy mondjuk, maradiak tábora. Harcz, sőt elkeseredett harcz támadt a két párt közt, melyek közül az újítókat neologusoknak, a maradiakat pedig ortliologusoknak nevezték. A harcz módját, hevét ós küzdelmét hosszú volna részletezni. Legyen elég csak annyit mondanunk Gyulai Pállal, hogy „a reformáczió korát kivéve, sohasem volt irodalmunkban annyi élénkség, zaj és pezsgő élet", mint akkor. S volt is miért. Mert az újítók túlságba csapott buzgólkodása „sok gyöngyöt, de egyszersmind sok szemetet is vetett fölszínre". A gyöngyök ékességeivó lettek a nyelvnek, mely e harczból egészen véve megtisztultan, megnemesülten kelt ki; ellenben a szemét nagy részt, mint érdemiette, veszendőbe ment, de, sajnos, nem egészen; jó sok beette magát, kivált a természeti tudományok nyelvébe, s egy némely ilyen korcsszülöttet talán sohasem tudunk többé kiirtani. Az itt vázolt nagy érdekességű s nagyhatású mozgalomnak, harcznak e kimerítő története még megírójára vár; de különböző czélokból és szempontokból már több jelesünk foglalkozott vele kisebb-nagyobb dolgozatokban. Tisztán a nyelvtörténet szempontjából most veszi behatóbb vizsgálat alá egy közelebb megjelent nagyobb szabású munka, melyet a magy. tud. Akadémia jelenlegi hírneves főtitkára, Szily Kálmán írt. Szily Kálmán köztudomásúlag a természettudományok avatottja; de mint író már régebb idő óta oly behatólag és nagy sikerrel foglalkozik a magyar nyelvnek ós nyelvtudománynak a fogósabb kérdéseivel is, hogy nyelvtudósaink közt is az elsők sorába emelkedett. Mintha Brassai támadt volna föl benne. Imént említett munkájában „A magyar nyelvújítás krónikáját" kívánta megírni, s ehhez épen oly eredeti, mint szerencsés alakot választott, t. i. szótáralakot, miért