Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-11 / 19. szám

kezeteinkben a sok adminisztratív ós felsőbb egyházi teendők miatt a lellá gondozást, a lelkipásztori, a hitoktatói, sőt még a prédikátori munka legnagyobb részét is a parókhusok kénytelenek vagy elhanyagolni vagy tapasztalatlan káplánokkal quasi albérletben végeztetni. Nem jól van ez így, atyámfiai, férfiak! így aztán ne csudálkozzunk a magyar Sión lelki hanyatlásán. Sok belső baj forrása ez a káros rendszer. Azért olyan fogyatékos az egyházi belső erő, mert a leghivatottabb lelkészeink nem érnek rá apostolkodni, s nem is igen éreznek kedvet a belső életerők ápolására és fejlesztésére. Ezért a nagy gyülekezetek rendezésének életbe vágó kérdését ismételten ajánlom az előkészítő bizottságok és a leendő zsinati atyák leggondosabb figyelmébe. Sz. F. Jó-e, hogy elment? (János ev. XVI. 7.) „Jobb néktek, hogy elmenjek", így szólt az Idvezítő az utolsó éjszakán tanítványaihoz, és bizonyára nagy álmélkodást keltettek fel e szavak aggodalom és bánattal teljes sziveikben. Elhívta őket otthonukból, földi összeköttetéseikből és különösen az utolsó éjszakán féltékeny gonddal és szeretettel igyekezett sziveiket megnyerni és magához kapcsolni. Igaz, hogy még nem ismerték Öt teljesen, még sötétségben voltak a tanítványok ; de ép ezért félelmük és titkos sejtelmeik közepette esdően nyújtották ki kezeiket a vezérlő, megtartó Mester után. Kihez forduljanak, hova menjenek"? — hiszen 0 tőle hallották, vették az örök élet beszédeit; hiszen érezték tehetetlenségüket és még élénken emlékeztek e szavakra: „Nálam nélkül semmit sem tehettek". S most íme hallják, hogy elmegyen töltik, s hallják hogy e távozás áldás és kimondhatlan nyereség kútfeje leend reájuk nézve. Jobb néktek, hogy elmenjek! Bizonyára nem tudták megérteni, felfogni akkor e szavak mély értelmét. Első hallásra előttünk is paradoxonként hangzik e szó. Mert mik voltak a tanítványok akkor, midőn a Jézus e szavakat hozzájuk intézte? Tévelygő, tudatlan emberek. S jó-e, jobb-e a tévelygőnek, ha a biztos kalauz hirtelen eltűnik szemei elől'? Jó-e, jobb-e a még tudatlan tanítványnak, ha a tanítómester elhagyva őt, saját erejére utalja tudatlansága közepette ? Ha azt mondta volna a Mester: jobb nekem, hogy elmenjek tőletek, az talán még érthetőbb lett volna előttük. Hiszen Ők tanúi voltak fáradsággal, félreismeréssel, hálátlansággal teljes, illetve megkeserített életének, és ha azt mondta volna: ime itt nem lévén számomra hely, hova fejemet lehajthassam, jobb nekem elmennem az én Atyámnak házába, „a dicsőségbe, mely 0 nála részem volt, minekelőtte e világ lenne" (Ján. 17., 5.), azt könynyen megértették és méltányolták volna. Miben állott hát az Ö elmenetelének „jósága", minő előnyöknek lettek az által a tanítványok részeseivó ? Mik voltak azon ajándékok, a melyek értékükkel fölözték azt az áldást, hogy a szeretett Mester közöttük élt és hogy „látták, kezeikkel tapasztalhatták az Életnek beszédét" (I. Ján. 1., 1.). Volt e távozásnak, ezen „elmenetelnek" egy természetes előíze, a mely az emberi léleknek azon törvényén alapul, hogy a jelen áldásait nem tudjuk kellőleg felfogni, méltányolni. Az emlékezet van hivatva arra, hogy jóvá tegye a mult hálátlanságát. Mily szeretettel gondolunk az ifjúság éveire későbben, pedig annak idején talán nem méltányoltuk eléggé ennek előnyeit és kedvező alkalmát. Mily fokozott hálával gondolunk szüléinkre akkor, midőn már „elmentek". De van a „jóságnak" egy más lélektani alapja, indoka is. Lelki tehetségeink korlátoltak lévén, nem vagyunk képesek érzékelni és reflektálni egy és ugyanazon időben. Az érzékelésnek meg kell szűnnie, hogy a reflexió megkezdhesse, bevégezhesse munkáját. Jákobnak fel kellett serkennie álmából, s azután ébredt fel annak tudatára, hogy a hely, a hol áll, szent hely. Gedeon csak akkor jött reá, hogy a cserfa alatt az Úrnak angyala jelent meg néki, midőn ez már elméne szemei elől (Birák VI.). Manoah és felesége csak akkor esmérék meg, hogy az Úrnak angyala szólott hozzájuk s csak akkor gondoltak a mennyei jelenés nagy horderejére, midőn az már felrepült az oltárnak lángjában (Birák XIII. 20.). S egy még ünnepélyesebb alkalommal Mózes csak akkor borult le nagy sietséggel a földre az Úr előtt, midőn ez eltávozott tőle (II. Mózes 34, 8.). Ha Jézus továbbra is itt marad tanítványai között, ezek nem ocsúdhattak volna fel, s nem juthattak volna el az érzékelésből a reflexióhoz. Nem telvén el a „nézéssel", nem ismerhették volna meg a kegyelemmel és igazsággal teljes Eletet. Jobb, hogy elment tőlük. Az emmausi tanítványok oly közel voltak hozzá, de szemeik meg voltak tartóztatva és oly közelről nem ismerték fel Ot, csak midőn eltűnt szemeik elől, akkor gondoltak reá és emlékeztek meg, hogy mint gerjedett vala szivük, mikor hozzájuk szólna. Eletének, isteni lényének minden jelenségére vonatkozik ez elv : „A mit én cselekszem most, azt te nem tudod", és alkalmazható a szerető tanítványnak ezen vallomása: „ezeket pedig az 0 tanítványai nem érték meg először, hanem midőn megdicsőíttetett volna Krisztus, akkor emiékezének meg (Ján. 12. 6.). Krisztus földi életének be kellett fejeződnie, hogy beplántáltathassék, mint életképes mag az emberiség szivébe. Elvégre az evangéliumokban csak egy töredéke van meg Jézus tetteinek, tanításának, csak annyi ezekből, a mennyire a tanítványok emlékeztek; mindenek nem írattathattak meg, mert János szerint a világ sem foghatná be a könyveket, a melyek Írattatnának. És valóban azok, a mik megírattak Krisztusról, igénybe vették nemcsak a tanítványok, hanem az egész keresztyénség 39*