Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-05-11 / 19. szám

felfogó, reflektáló tehetségét mind maiglan. Jézus élete, tanítása így is egy kimeríthetlen kincses bánya, úgy hogy az 0 általa kijelentett igazságokhoz senki egy szemernyit nem adhatott. Mily lélektani igazságot mondott Krisztus tanítványainak, midőn így szólott hozzájuk: „még sok dolgok vágynák, a melyeket nektek kellene mondanom, de most el nem hordozhatjátok; de ha én elmegyek és eljő ama Lélek hozzátok, minden igazságra vezérel benneteket" (Ján. XVI. 12., 13.). De jobb, hogy elment azért is, mert a Szentlélek kegyelmi ajándékainak csak elmenetele után lettek részeseivé. Addig míg test szerint volt közöttük, hitük nem sokban különbözött egy vallásos zsidó hitétől, reményük pedig a jobb és balfelől való iilhetésben összpontosult. Krisztus elhagyta őket és felmenvén a magasságba, fogva vivé a fogságot és adott nékik égi ajándékokat. Elment, hogy elkészítné nekik a helyet, hogy a hol 0 van, a tanítványok is ott legyenek. Mint Elizeus Illés után. ők is kiterjesztik utána kezeiket és ím a hogy elment, az 0 Lelkének ereje milyen kettős mértékben szállott alá reájuk, a mely megújult hit és új élet forrásává lőn! Jobb, hogy elment tőlük, mert hitük így fejlődhetett ki teljes pompájában, erejében. így látták meg a dicsőséggel és tisztességgel megkoronázott Krisztust (Zsid. II. 9.), mint közbenjárót Isten és emberek között. A hivő előtt csak a test szerinti Krisztus a múlté, a megdicsőült Krisztus a jelené. Mert a hitben való élet naponta érintkezik vele, nem mint egy elvont szellemmel, fogalommal, hanem mint életet, áldást, új lelki erőt közlő személyiséggel. Krisztus elmenvén, nem látjuk a test szerinti Krisztust; de noha nem látjuk, mindazáltal szeretjük, és bízván benne, örvendünk 0 benne dicsőséges örömmel (I. Péter 1., 8.). A remény is mint növekedett, mint tisztult meg a földi vonatkozásoktól Jézus távozása után ! Nem Izrael királyságának, nem a tizenkét királyi székeknek vissza és felállíttatása tárgyai immár a reménységnek. A remény követi az 0 nyomdokait. Elnyerni az örök élet koronáját itt és az Atya házának hajlékaiban; meglátni Öt úgy, a mint vagyon; hasonlatosnak lenni Ö hozzá; látni többé nem tükör által, hanem látni szemtől-szembe: ezek voltak a tanítványok megtisztult vágyai és reménységei az elmenetel után ; ezek képezték „lelkűknek erős horgonyát, mely bémegyen vala mindazokig, a melyek a kárpiton belől vannak" (Zsid. 6., 19.). Krisztus, az emberiség legnagyobb kincse a mennybe ment, kell hát, hogy szivünk reménysége is ott legyen; kell, hogy azokat keressük, a melyek odafenn vannak (Kol. III. 1.). Krisztus mennybemenetele által magához vonzotta a tanítványokat, felemelte őket, megelevenítette, kiszélesítette tehetségeiket, alkalmasokká tette őket a nehéz munka és sok szenvedés elviselésére. Jobb, hogy elment, mert elmenvén testileg, visszatért, mint megelevenítő Lélek, a mely nemcsak a tanítványokat emelte fel, hanem megfeddé e világot a bűnről, az igazságról és életről. Jobb, hogy elment és hogy visszatért akként, mert ím most mi is megismerhetjük Öt, talán jobban, mint azok, a kik test szerint látták. A Szentlélek, a ki jött azután, hogy Krisztus elment, megdicsőítette Öt e világban és megjelenté Öt úgy, a hogy van. És ez a Szentlélek egybefűzött a Krisztussal, beoltá az Ő életét a világ haldokló „testének tagjaiba". A Szentlélek által él Krisztus mi bennünk; ós nem Krisztus mi felettünk, közöttünk, hanem „Krisztus mi bennünk, ez a dicsőség egyedüli reménysége". B. Pap látván. ISKOLAÜGY. Az évvégi vizsgákról. Már az eddigiekből is kitűnt, hogy sok olyan czéi képezi jelenleg az évvégi nyilvános vizsgák feladatát, melyek a nyilvános vizsgák által el nem érhetők. De mielőtt az elérhető és el nem érhető czélokat különkülön csoportosítanánk, felemlítendőnek tartok még pár nagyon súlyos kifogást, melyek a még fentebb elérhetőknek jelzett czélok elérését is nagyban gátolják. Nemcsak felsőbb tanügyi hatóságok nem alkotnak teljesen kifogástalan véleményt magoknak ilyen futólagos szemle alapján az iskola belső életéről és az iskola által nyújtott ismeretek színvonaláról, hanem a nagy közönség és a szülék sem. Nagy a valószínűség arra nézve, hogy a nyilvános vizsga, különösen a mai alakjában, tévútra vezeti a közönséget, és pedig két irányban is, mert bármely véletlen ok folytán is vagy erősebbnek vagy gyengébbnek mutatja az intézet értelmi színvonalát, mint a milyen az valóban. Egy szempontból pedig határozottan veszedelem is rejlik az évvégi nyilvános vizsgában. Ugyanis a szülék és a közönség előtt az iskola értékének és az egyes tanárok szakértelmének, helyes módszerének, tanítási és nevelési képességének csak a nyilvános vizsga lévén az egyedüli próbaköve: az a körülmény hathatósan ösztönzi a tanárt, hogy minden eszközt és módot felhasználjon arra, hogy a hallgatók minél jobb benyomással távozzanak a vizsgáról. Sőt tovább megyek: vaunak némely körülmények, melyek már egyenesen rákényszerítik a tanárt arra is, hogy a vizsgából czégért szemfényvesztést csináljon. Hogy jelen vizsgálati rendszereink mellett erre is van eset, erre nézve csak azt a közismeretes tényt említem fel, hogy némely intézetben a vizsga sikerétől tétetik függővé, hogy állandosíttassék-e valamely tanár. Képzelhető-e most már ilyen esetekben, hogy a tanár még azzal is növelje a vizsga sikertelenségét előmozdító okok számát, hogy igyekezzék a kérdéseket úgy irányítani, hogy valamely olyan kérdés kerüljön felszínre, a mit megoldani az egyes növendékek valószínűleg vagy csak gyengén vagy egyáltalában nem tudnának? Azt hiszem, hogy ilyen életbevágó kérdéseknél egy kis pia fraus, természetesen a becsületesség korlátai között, nem is vehető olyan nagyon zokon az említett helyzetben levő és különben is még akkor egészen kezdő, kísérletező tanároktól Az imént említett esetben a nyilvános vizsgának még egy nagy hátránya van. Nevezetesen biztosra vehető, hogy a növendékek szüleiktől vagy másoktól szintén értesülhetnek arról, hogy a nyilvános vizsga egyik czélját