Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-20 / 16. szám

ményéből, •— örülnie kell, ha az a mindennapi szükségletre elég. Ne úgy képzeljük azonban ezt a jogot, mint valami közönyös dolgot, a minek élvezése, avagy nem élvezése, létrehozása,, avagy mellőzése tetszésünktől függ. A személyes vagyon nem adiaphoron. Az erkölcstan rendezése kizárja az ember tetszését, s kategorikus határozottsággal beszél. Vagy „igen" vagy „nem", vagy „kell" vagy „nem szabad". Ilyen határozott a keresztyén erkölcstan állásfoglalása a személyes vagyonnal szemben, -midőn a vagyonszerzés jogát minden ember kötelességévé teszi. A személyes vagyon kötelesség! A jog kötelességé lesz a személyes vagyon czélja és rendeltetése által. Az egyházi atyák és a r. kath. theologusok nagy része nem fogadta el a személyes vagyon jogosságát. Ezek, valamint a vagyon egyéb ellenségei azt hiszik, hogy ez a tulajdon az élet élvezeteinek szaporítására, az élet} szebbé tételére szolgál, — peclig dehogy is! A keresztyén erkölcstan sokkal magasabb rendeltetést ád a személyes vagyonnak. Szoros viszonyba hozza ugyanis az ember erkölcsi lényegével, s anyaggá, eszközzé teszi ennek a szolgálatában. A személyes vagyon segítségével valósíthatjuk meg erkölcsi lényegünket, fejthetjük ki személyiségünket, egyéni karakterünket, tölthetjük be teljesen erkölcsi feladatunkat. Az utolsó czél pedig, a mit ez által el akarunk érni: Isten országa. Tehát azt mondhatjuk: a keresztyén erkölcstan a személyes vagyont eszközzé teszi a személyes szabadsággal felruházott ember kezében, mely által Isten országát saját magában és másokban megvalósítani törekszik. A személyes vagyon szerzését tehát nemcsak az egoizmus teszi kötelességgé, hanem egyszersmind a felebaráti szeretet is. Hátrabban s nagyobb eredménynyel munkálkodhatunk, ha a személyes vagyonra támaszkodunk. Ne gondoljuk tehát, hogy az a személyes vagyon saját tulajdonunk, a mivel tetszés szerint bánhatunk s kényünk-kedvünk szerint fordíthatjuk hol erre, hol arra. Nem, mert annak a vagyonnak mi nem tulajdonosai, hanem sáfárai vagyunk; nem felelősség nélkül gazdálkodunk, hanem eljön az idő, midőn halljuk az Úr szavát: „adj számot a te sáfárságodról!" Az az igazi személyes tulajdon, mely erkölcsös eszközökkel szereztetett s erkölcsös czélra használtatik fel. Ezt tanítja a keresztyén erkölcstan a személyes vagyonról. Ezért nevezte egy theologus magát a személyes vagyont hivatásnak. Igaza van! hivatás az, melylyel az ember hivatása betölthető. Ezek azok az elvek, melyeket a keresztyén erkölcstan a személyes vagyonra vonatkozólag felállít, s melyeket — a munkáskérdés fő erkölcsi bajait tartva szem előtt — kiemelni jónak láttunk. Ki kellett emelni ezeket, mert csak ezek megvalósítása után változhatnak meg a társadalmi viszonyok. Mert ha előbb azt mondottuk, hogy a társadalom egy egész osztályát megfosztja a vagyonszerzés jogától, úgy most ezen ítéletünket kieegészíthetjük: a társadalom nem engedi, hogy minden tagja a maga emberi kötelességét teljesítse. S ez által maga a társadalom nem teljesíti saját kötelességét Isten országával szemben. Tekintsünk a munkások viszonyaira, a folytonos munkára, a szegényes jövedelemre, a bizonytalan exisztencziára, s egyszerre látjuk, mily jogos a személyes vagyont reformáló szocziálizmus. Különösen nagyfontosságú ez az erkölcstani elv a jelen társadalmi viszonyok között. Nemcsak azért, mert az ember erkölcsi lényegének egyik biztosítéka, hanem egyszermind azért is, mert eszköz a szocziáldemokráczia elleni harczban, A szocziáldemokráczia egész társadalmi életünket aláaknázta, s a nagy munkásosztály szivébe a gyűlölet és forradalom magvát vetette el. Hadat izent minden személyes vagyon ellen, s csakis közvagyont akar elismerni. Nem bocsátkozunk ezen lehetetlen elmélet bírálatába. Csak rá mutatunk ellenmérgére, s ez maga a személyes vagyon. Milyen nagy erő rejlik ebben a személyes tulajdonban! Mennyire megváltozik a szegény munkásember lelkülete, ha él benne az a tudat, hogy van egy kis háza, egy kis kertje, és ha nem több, hát van egy kis talpalatnyi földje, a mire azt mondhatja: „ez az enyém!" Mily hatalom az, ha tudja, hogy a fárasztó gyári munka után az otthon várja, s hogy itt igazán kipihenheti magát. A kertet úgy művelheti, a mint ő akarja; a házat úgy csinosíthatja, a mint ő akarja, mert ez az ő tulajdona. Nem lebeg ég és föld között; a máról-holnapra élés átkát is nem érzi annyira, mert az a föld, a melyen áll, az a kis kunyhó, mely őt és családját védelmezi: a saját tulajdona. Az, kinek személyes vagyona van, nem lesz szocziáldemokrata; annak lelkében a forradalmi eszmék nem találnak fogékony talajra. A személyes vagyon hatása egészen más: erkölcsileg fölemelő, nemesítő, melyhez keveset lehet hasonlítani. Kifejleszti jellemét, felébreszti jó érzületét, igazán emberré teszi. A család szeretete, a munkakedv, a takarékosság, józanság, buzgó törekvés mind oly erények, melyek ott fakadnak a személyes tulajdonnál. És igaz örömmel mondhatjuk, hogy a munkaadók közül sokan fölismerték a személyes vagyon ezen nagy erkölcsi jelentőségét. Nézzünk a városok végén épülő telepekre, — kis házakat látunk ott virágos kerttel, és földdel, — mindmegannyi a munkás birtoka, mely lassanként átmegy személyes tulajdonába. Azt hiszszük, minden munkás lelkében ég az a kiolthatatlan láng, tulajdont szerezni; az erős vágy: ha még oly kicsiny is, de valami legyen az ő saját tulajdona. És ez a vágy egy halvány reménysugár a villámterhes fellegekből, hogy a nehéz társadalmi kérdést békésen is meg lehet oldani. A társadalom kötelessége ezt a reménysugárt felhasználni, ezt a vágyat kielégíteni, s minden tagjának lehetővé tenni a személyes vagyon szerzését. Balga kommunizmus! mert ép oly kevéssé ismeri az ember lelki életét, mint a személyes tulajdon babonás hatalmát. Azt akarja : ne legyen magánvagyon, legyen az államé minden! . . . Bizony balga kommunizmus, mert még vészesebb kornak akar útegyengetője lenni! Elvenné a házat, a földet; megsemmisítené a tulajdont, de hiába, mert az a kiolthatatlan láng izzóvá tenné a lelket s nem hagyná nyugodni, hanem űzné, hajtaná új vagyonszerzésre ! Ezt az eszmét fejezi ki egyik művében, a „La Terre"-ben a munkások nagy barátja: Zola. Az a 70 éves aggastyán, kit hőseként rajzol, fölébreszti rokonszenvünket azzal a rajongó szeretettel, melylyel földje, tehenei után vágyódik. lni, rabolni képes, de birtok nélkül nem tud élni! A személyes vagyont elvenni, megsemmisíteni nem lehet, ezt fejezi ki Zola regénye. De nem is kell megsemmisíteni, sőt inkább meg kell valósítani. Tiszteletben kell azonban tartani 'az erkölcstan tanítását: legyen a személyes vagyon eredete és czélja is erkölcsös. Legyen az becsületes munkásság jutalma, személyes erkölcsi lényegünk kifejlesztésének eszköze, Isten országának munkása. De a személyes vagyonra vonatkozó szocziálizmusnak még egy oldala van. Nemcsak az a vagyon, mely az egyik osztálynál nincsen, sürgeti a reformot, hanem az a vagyon is, a mely a másik osztálynál megvan. Az egyik osztály nem használhatja a személyes vagyont, a másik osztály pedig roszul használja Talán még soha-