Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1902-04-13 / 15. szám

ide jöttem, szereztem magamnak egy pár jó embert; ezek aztán szintén szereztek nékem néhány jó embert, s évek múlva egyszer csak azt vettem észre, hogy egész gyülekezetem becsül. Mert meggyőződtek arról, hogy becsületes ember vagyok!.. Ez a siker biztosítéka: legyen a pap Istenszerető, emberbecsülő. Vagy hogy néhai jó való Vinet német közmondását idézzem: „Inkább legyen a lelkipásztor a kovácsülő, a kit ütnek, mintsem a kalapács, a ki üt! . Az imádkozást illetőleg szükség, hogy abban meg ne resteljünk; s nemcsak a jó pap, de minden jó keresztyén gyakorta buzgón könyörög. De az ételelőtti fohász divatba hozása nem fontos teendő a belmisszió terén. Nem ezzel mentjük meg az anyaszentegyházat. Mint külső formaságot, minthogy könnyen ád okot félreértésekre, színlelt kegyességgel való gyanúsításra, bátran elhagyhatjuk, annyival is inkább, mert a buzgó keresztyén étel idején is, mint mindig, hálaadással gondol a minden jóknak Adójára! . .. Aztán, hogy lakodalmakban is gyakoroljuk az ételelőtti imamondást? . . . Bocsánat! Jézus, midőn részt vett a kánai menyegzőben, nincs róla megírva, hogy étel előtt hálákat adott volna Istennek, mint más alkalmakkor tevé. Nem gondolja talán az én kedves Lukácsy barátom se, hogy ezt megírni a szentírók elfeledték volna?! . És jusson csak eszébe az étekhozó vőfélyek trágáran szellemes verselgetése: hogyan fér ez össze az áhítat szavaival és hangulatával ?! . . A mi szent, ne engedjük bepiszkolni!! . . S alkalmat se adjunk rá, hogy egymás mellé kerüljön az alacsonyságokkal. Mert a lakodalmi trágár beszédeket kiirtani egyszerűen lehetetlen! . . . A rendes lelkipásztori látogatásokról való nézete a „Falusi belmisszió" írójának igen helyes. A falusi pap személyesen ismeri híveit és módja van lelki életöket gondozni, a nélkül, hogy családonként fölkeresné Őket hajlékukban. Egyik nagy ideálista kollégám ifjabb éveiben buzgalommal kezdette végezni e látogatásokat; de kellemetlen tapasztalatok arról győzték meg, hogy jó lesz fölhagyni velők. Azóta ő is magán és társas érintkezésben gyakorolja csak a belmissziónak ezt az ágát, s ha nem csalódom: az eredmény így is kielégítő. Még a betegek meglátogatása is nagy pásztori bölcseséget kiván. Mondhatnám: csak oda menjen a lelkész, a hová hívják, vagy a hol az egész családdal bizalmas benső viszonyban van. De még úgy is gyanúba jöhet, hogy kiválogatja a házakat s csak egyesekhez látogat be. Wilsonról, a gyermek-istentiszteletek tartásában kiváló papról, az a hír járta Edinburgban, hogy csakis vagyonos híveinél vizitel s a szegényeket elhanyagolja ... Vigyázzunk, hogy rólunk is ez ne kerüljön a közvélemény híradójába, mert ott igen bajos a czáfolat! . . A belmisszió keretének megszabásánál megfeledkezett Lukácsy kolléga egy igen fontos kérdésről: a szórványokban lakó pusztai hitfelek gondozásáról. Ez a jelentékeny számú, nagyobbára cseléd-nép szinte évrőlévre változtatja lakóhelyét, valóságban vándorol a pusztaságban és jár lelki sötétségben. Mondhatnánk: Isten és vallás nélkül nő fel és élősködik, kitéve gyakorta a fanatikus pápista földesúr zaklatásainak. Mennyi csábítás, mennyi elesés! . . . A kitérők nagy százalékát, meg a szerződésesekét is, ez a népelem szolgáltatja... Mi legyen ezekkel ? . . . That is the question, nem a zambezi misszió ! . . . Csinálja azt az angol, német, franczia, ha úgy látszik gyarmati érdekből is; de néked, édes magyarom! a nagy világon e kivül nicsen számodra hely . . . Maholnap 10 éve, hogy egy chinai hittérítő atyafilátogatóban Edinburgban levén, arra késztetett: legyek misszionárius Chinában. Én azt mondtam neki, hogy itthon leszek hittérítő! Még akkor nem ismertem ennyire a szórványokon élő hitfeleink elhagyatottságát; de ha most csábítanának, még nyomatékosabban felelném : minden jó magyar kálvinista itthon legyen misszionárius. Csakis így tarthatjuk meg egyházunknak ezt a pusztai cseléd-népet. Ez tán még fontosabb teendő a horvát-szlavon missziónál is. Velem együtt sokan érzik ezt, s többen sikerrel munkálnak is ezen a téren. Kecskemét nagy papja (mert nemcsak aboldog emlékezetű Fördős volt az) csöndben cselekszik. Szinte minden két évre esik egy-egy missziói központ teremtése az óriási külső területen. Lajos-Mizse már szárnyára bocsátva; Kerekegyháza maholnap anyásítva; Puszta-Szent-Király hitoktatója szinte önálló hatáskörrel végzi miszszionárius feladatát, s jön ezek után a Helvécziatelep és a többi. Mert a lélekmentési munkához segítőtársul szegődött a lelkipásztor mellé a helyi egyháztanács is, s a szép eszmék megvalósítását elősegíti erkölcsi támogatással, no meg pénzzel. És itt tagadhatatlan az egyházi főhatóságok jelentékeny anyagi segélynyújtása is. A legtöbb helyt azonban e téren semmi, vagy igen kevés történik. Még szerencsés, a ki, mint sárkereszturi vagy móori lelkésztársaim, — annyi pénzsegélyt ki tud eszközölni az illetékes hatóságoknál, hogy abból a pusztai vallásoktatás fuvardíja fedezhető. De a hol ez nincs, — a helyi egyháztanács előfogatról nem gondoskodván — az iskolai rendtartás azon szakasza, hogy a lelkész a szórványokon lakó híveket vallásoktatás czéljából évenkint legalább háromszor meglátogatja: csak irott malaszt s a belmissziói gondozás csupán jámbor óhajtás. Egyházunkra elvész az a nép, mert tudomány nélkül való. Pedig micsoda a belmisszió? Dr. Seyfarth ennek fogalmát egy az életből vett példával magyarázza meg. New-York utczáin járva, egyik hirdető oszlopon egy fiatal nő arczképót látta s alatta egy idősebb asszonyét, e szavak kíséretében. „Jőj vissza; én még mindig szeretlek! ..." Minthogy több helyen szemébe tünt ez a különös hirdetés, kérdezősködés után megtudta: A fiatal nő képe egy leányt ábrázol, a ki korán bűnbe merült s eltávozott a szülei hajléktól. De édes anyja még ekkor is szerette. A hirdetésnek ezt az elmés módját találta hát ki, hogy szeretetéről biztosítsa ós a veszni tértet anyai keblére visszahozza . . . Az anyaszentegyháznak ilyen elveszendő gyermekei a szórványokban élő református hitfelek; ezeket megtartani a hitben s ha elszakadtak egyházunktól, visszatéríteni: ez a mi pásztori kötelességünk. Sokan érzünk kedvet e mentési munkához, de magunkban semmit sem tehetünk. Szükséges a sikerhez összes főhatóságainknak nagyszabású akcziója Leghelyesebbnek látszik, ha a konvent rendszeres tervet készít és beterjeszti a jövő évi zsinat elé.* Hogy milyen alakban történjék intézkedés? Azt a hivatottak bölcsen fogják tudni. De nézetem szerint két irányban lehet cselekedni: kisebb népességű szórványterületen a legközelebb levő gyülekezetek lelkipásztorainak segítségül hívásával s a munkához szükséges fuvardijak folyósításával, a népesebb szórványokon pedig missziói körlelkészi állások szervezésével. így remélhetjük ezen pusztai nép megtartását. És ha talán a belmissziónak ez az alakja nagy anyagi áldozatot kívánna is a közegyháztól: ez az áldozat bőségesen * Ha az orsz. statisztikai hivatal a legutóbbi népszámlálás eredményét könyvalakban közreadja, nt. szerkesztő úr engedelmével, bátor leszek e Lap hasábjain újból szóvá tenni ezt a kérdést. Miklós.