Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1902 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1902-01-12 / 2. szám
tyénség legelső alapokmányából, az Isten lelkétől ihletett próféták ós apostolok igéjéből ismertetem meg vele a Krisztust, az ő emberi és isteni természetét, az ő szelidségét, alázatosságát, engedelmességét, bűntelenségét, az ő szeretetét, igazságát, bölcseségét ós hatalmát. Csűrös István. A magyar protestantizmus jövője. (Válasz Bernáth István czikkére.) Az az aggodalom, a mely czikkeden átvonul, sok tekintetben indokolt. A magyar protestantizmus beteg, súlyos beteg. Hívei fogynak a gyermekkorlátozás és az áttérés miatt. Egyházaiban nincs térítő és hódító erő, s tagjai közt sok a holt tag. Iskolái nem mind valódi veteményes kertjei az anyaszentegyháznak. Papjai, gondnokai, tanítói körében sok a hitszegény, a csüggeteg, a közönyös. Egyháztagjai közül egész gyülekezetek állandó harczban állnak pappal, eklózsiával, egyházi adóval. Egyházi intézményei szegényesek, elmaradottak. Az apostoli lélek, az evangéliumi tevékenység inkább szórványos, mint egyetemes. Egyházi irodalma és sajtója gyenge; lapjai tengődnek és vergődnek a létért való küzdelemben. Egyháztársadalmi tevékenysége szervezetlen és kezdetleges. Ezt én mind jól tudom, sok ízben és sokképen elmondtam, felpanaszoltam, megírtam. És még sem látom oly sötéten a helyzetet, mint czikked sejteti. É11 nem csüggedek, reményemet nem vesztettem el, kétségbe nem esem. Egyházunk betegsége nem halálos. Ellenkezőleg. Bízom a jobb jövőben. Látom a dolgok jobbra fordulásának jeleit. Hiszek a protestantizmus világtörténeti missziójában. Hiszem, tuclom, hogy a magyar protestantizmusra még dicső jövő vár. Elmondom röviden az okaimat is. „Hanyatlik a hit, halványulnak a keresztyén hagyományok". Igen, bizonyos körökben: az elvilágiasult, az anyagiakba merült lelkekben. De nem látod-e az ébredés jeleit is? A bajok beismerését, csaknem minden vonalon, s a bajok gyógyítására irányuló komoly törekvést, -immár nemcsak egyeseknél? Csak nézd jobban, csak tekints mélyebbre.. Itt evangélizáló egyesületek szervezkednek, ott építésre törekvő egyházi értekezletek alakulnak. Itt a nőket szerelik fel az evangélium nemesítő erőivel, ott a gyermekeket és az ifjakat vértezik fel Istenigéjének paizsával, hogy ellenállhassanak a világ kísértéseinek. A templomok igehirdetése kezd bibliásabb lenni, az iskola szelleme keresztyéniebb. Haladunk, barátom, ha lassan is, de haladunk. Tiz évvel ezelőtt írmagja is alig volt hazánkban az ilyen hiterősítő belmissziói tevékenységnek és az ósdiak csak ócsárolni és gúnyolni tudták az evangélizáló pietistákat. Azt mondod továbbá, hogy „nálunk, főleg a reformátusok papjainál és világi vezetőinél a politikai ideálok hátraszorították az egyháziakat". Ebben is sok igaz van, s talán emlékezel rá, hogy 1900-ban e Lapban és a Prot. Szemlében ón is szót emeltem a politizáló protestantizmus garázdálkodásai ellen. — De nem veszed-e észre itt is a nagy fordulatot, a protestáns közszellem egészséges irányú fuvalmát és biztató lendülését? Nem figyelted-e meg a miskolczi prot. gyűléseket, az ottani irodalmi és egyháztársadalmi összesimulást, azt a prot. testvéri ölelkezést? Hidd el, több volt az pillanatnyi fölbuzdulásnál. Kiegyenlítése az egyháziak theológiai torzsalkodásának és elsimulása a politikai pártoskodásnak, a veszélyben forgó protestantizmus egyházi védelmére és erősítésére. Figyeld meg, hogy azóta még oly egyházi körökben is enged a politizálás, a melyek eddig úgy szólván csak politikából táplálkoztak és álbüszkeségből s vak elbizakodottságból az egyházi bajok előtt szemet hunytak. Olvasd, mily kemény szavakban tör ki immár Debreczenben is a politizáló protestantizmustól való csömör. „Ideje, hogy az egyházban való politizálástól, Tiszántúli egyházkerületünk e régi rákfenéjétől, magunkat megszabadítsuk. A ki még ma sem látja be, hogy politikai jelszavakkal a magyar református egyházat megmenteni nem lehet: azt kíméletlenül ki kell dobni közülünk, mint a béke zavaróját, mint az egyetértés orgyilkosát". (Debr. Prot. Lap 1902. évi újévi vezérczikke). Leveledben élesen elítéled és néhai Pap Gábor püspök és Tisza Kálmán főgondnokban valósággal stiginatizálod a politizáló protestantizmust; hibáztatod őket, a miért azt vallották, hogy „ők előbb magyarok és csak aztán protestánsok". Még inkább megbélyegezhetted volna Eötvös Károlyt az egyházpolitikai liarczok idején tett eme nyilatkozatáért: „nekem a mennyország is csak úgy kell, ha az magyar ország". — Kétségtelen, hogy mindez túlzás, a rajongó, a soviniszta hazafiság túlzása. De jegyezzük meg, t. barátom, hogy emez erős nyilatkozatok azzal a hazátlan és hazafiatlan klerikálizmussal szemben tétettek, a melynek sötét múltja és szürke jelene teljesen rászolgált az ily hazafias kitörésekre; és jegyezzük meg, hogy ezek a vehemens nyilatkozatok ama szabadságvédő és alkotmány-mentő protestantizmus kebeléből fakadtak, a mely nélkül, mint te is helyesen hangsúlyozod, „magát Magyarországot sem emlegetnék a szabadságszerető és a szabadságra kész nemzetek között". Légy meggyőződve t. barátom, hogy én sem szeretem a csak politizáló protestantizmust és egyházat; de tudom, s azért hirdetem is, hogy a protestantizmus, a mint a múltban nagy politikai és nemzeti szolgálatokat tett Magyarországnak, úgy hiszem és vallom, hogy a jövőben is mindenkor helyt fog állani, ha a haza érdeke parancsolja. Ámde azt is hiszem és vallom, hogy a protestáns vallás és egyház főczélja és valódi hivatása nem a politikai s még kevésbbé a napi és párt-politikai érdekek kultusza. „A protestáns keresztyénségnek is első sorban a hit és erkölcsi élet ama magasabb országát kell szolgálnia, a mely „nem e világból valóu . Érthető tehát, ha engem'